11.- rész

Sziasztok! :)
Meglepetés! A szokásos 2 hét helyett most úgy döntöttem, hogy nem hagyok rész nélküli hétvégét. Igyekeztem, hogy ez ne menjen a minőség rovására, de azt nem ígérhetem biztosra, hogy ez sikerült is. A részt borzalmasnak és rövidnek találom, de bízom abban, hogy nektek tetszeni fog, én bárhogyan is próbálkozom, nekem nem fog menni.
Ha bármilyen kérdésetek van ask.fm-en megtaláltok, nyugodtan hagyjatok kommentet, iratkozzatok fel, még linkcserét is kérhettek.
Remélem mindenki kipiheni most magát, jó szünetet és jó olvasást! :)
Nonci.xx

Mióta Niall számára kiderült a kis titkom, úgy döntöttem ideje kicsit változtatnom néhány dolgon. Azt nem tudom, hogy a többieknek elmondta-e, hogy mi történt, egy dologban viszont biztos vagyok, ők azért jöttek ide, hogy újra egy csapatot alkossanak, és ehhez a csapathoz én nem kellek, nincs szükségük rám. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem azokért, amiket értem tettek, és amiket nekik köszönhetek, mint például a négyes dolgozatok, a rengeteg motiváció, vagy az, hogy akaratom ellenére megvették nekem az egész lakást, de mégsem tudom ezt tovább csinálni. Nem kell velük barátkoznom, vagy a nyakukon lógnom csak azért, mert itt laknak, a magány mellett pedig jobban oda figyelhetek a tanulásra, hiszen nincs más napközben, ami leköthetne. A maradék időmet és a szabad hétvégéimet pedig igyekszem nem a négy fal között tölteni. Megpróbálok minél többet lenni Julieval és a barátaival is, még ha ez hajnali bulizásokba is kerül.
Hajnali fél négy van, mikor Colin kocsija megáll a házunk előtt. Az elmúlt két hét alatt sikerült valamelyest megbarátkoznom vele, de a kapcsolatunk még mindig nem olyan szoros, hogy bármit is eláruljak neki magamról, vagy a mostani életemről, mondhatni fele annyit tud csak, mint Julie. Mielőtt kiszállok, felé hajolok egy gyors puszit hagyok az arcán, s miután elköszönök, kiszállok a fűtött autóból, a csípős hidegben botladozom el a bejáratig. Colin csak akkor hajt el, mikor képes vagyok eljutni az ajtóig, onnantól pedig teljesen magamra maradok. Először elgondolkozom azon, hogy inkább a hátsó ajtót választom, aztán mégis elvetem ezt az ötletet. Túl részeg és fáradt vagyok ilyen dolgok megvalósításához, ezért inkább mégis a főbejáratot választom. Mikor benyitok sötétség fogad, igyekszem halkan eljutni a szobámig, de a szédülés, ami végtelen idők óta kísért, először a konyhába terel. Egy pohár vizet szorongatva ülök le a konyhaasztalhoz, a hajam valószínűleg csapzott és a sminkem is szétkenődhetett. A hangos zene még a fülemben lüktet, nekem pedg szükségem van erre a csendre, amíg össze nem szedem magam eléggé, ahhoz, hogy biztonságosan megmászhassam azt a pár lépcsőfokot.
Kis idő múlva ez a csend és a nyugalom, olyan jól eső érzéssel vesz körbe, hogy kedvem támad a konyhában elaludni, még a szédelgés és a hányinger sem zavar. A szemeim kezdenek leragadni, s már éppen úgy döntök, hogy ideje felmennem, mikor halk léptek ütik meg a fülemet. Az arcom égni kezd, a szívverésem felgyorsul, a torkomban pedig egy gombóc jelzi az idegességemet. Az arcomat a tenyerembe tehetem, hiszen már túl késő, nem bújhatok el, bárhogyan is szeretném. Nem kell sok, hogy megérintse a vállamat, mire megborzongok, és talán egy kicsit ugrom is.
- Minden rendben? - Zayn hangjában van valami, olyan együttérzőnek hangzik, hogy elsírom magam. - Ne sírj, minden rendbe fog jönni - mondja. Kihúzza a mellettem lévő széket, a kezemnél fogva felállít, s mikor kényelmesen elhelyezkedik, az ölébe ültet. A hátamat simogatva, megnyugtató szavakat suttog a fülembe, amitől percek alatt megnyugszom. - Tudod, én is szeretek rajzolni, vagy akár festeni. Ebben semmilyen szégyellnivaló sincsen - apró mosolyt ereszt meg felém, aminek hatására nekem is mosolyognom kell.
-  Elmondta? - mindössze csak ennyit tudok kinyögni.
- Tudod, nem volt nehéz kitalálni. Egyszer festékes voltál, mikor haza jöttünk a stúdiózásból, napokkal ezelőtt egy festményért érdeklődtek nálad. Nem volt nehéz kitalálni, hogy művészeti iskolába jársz, ami egyébként sem volt titok, azt pedig főleg nem, hogy a pincében rejtegeted a műveidet. Nem Niall mondta el, magamtól jöttem rá, ő csak megerősített ebben, mikor észre vettem, hogy mindketten pocsékul néztek ki. Kérlek, ne utáld ez miatt, mert a vak is látja, hogy ez mindkettőtöknek rossz.
Nem akarok beszélni a valóságról, tudom, hogy igaza van, annak ellenére is, hogy egyikőjük sem ismeri a múltamat,éppen ezért csak bólintok, és hagyom, hogy beszéljen.
- Nem szégyellem, csak nem akartam elmondani, és igazából, nem csak festek, szobrok is vannak oda lent - bökök az ajtó felé, nem tudom miért osztom meg ezeket vele, de már úgyis majdnem mindent tud, és nem utolsó sorban jól esik magamtól elmondani neki az egészet.
Legalább két órán keresztül beszélgetünk, önként megígéri, hogy hallgat erről az egészről, még a beszélgetésünkről is, ha cserébe megbocsájtok Niallnek és rááldozok egy alkalmat arra is, hogy együtt festegessünk egy délután. A torkomban lévő gombóc, már nem akar megfojtani, sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint órákkal ezelőtt.
- Azt leszámítva, hogy csak egy üveg vízért jöttem le, örülök, hogy rád találtam - mondja, miközben kivesz a hűtőből két üveget, s az egyiket a kezembe nyomja, egy levél fájdalomcsillapítóval együtt. Értetlenül nézek rá, de ő továbbra is makacskodik. - Reggel szükséged lesz rá, borzasztó pia szagod van - nem szándékosan teszem, de a kijelentésén hangosan felnevetek. Eltakarom az arcom, próbálom tompítani a hangom, úgy, ahogy Zayn is a számra szorítja a kezét, de a nevetésem semennyire sem tudom lecsillapítani. A vállaim rázkódnak, és a könnyem is kicsordul, a hasam pedig fájni kezd, mire sikerül elhalkulnom. - Reggel már nem fogsz így nevetni - mosolyog rám, s miután megbizonyosodik arról, hogy nem verem fel az egész házat, maga előtt terelgetni kezd. Egészen a szobámig kísér, háttal állva megvárja, amíg szerencsétlenkedve átöltözöm, s mikor kényelmesen elhelyezkedem, egy homlokpuszi után elköszön, nekem pedig a tartalmas éjszaka után is csak másodpercek kellenek ahhoz, hogy hamar elaludhassak.
Talán dél körül lehet, mikor felébredek, a fejembe pedig borzalmas fejfájás nyilall, mikor megmozdulok, már értem, hogy miért kellett a fájdalomcsillapító. Sokáig fekszem, elmélyedve a gondolataimban, ebben az állapotban borzasztóbban érzem magam, mint eddig. Megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére, összerakni a hajnali beszélgetésünket Zaynnel, és kitalálni, hogy mihez is kezdjek magammal, vagy hogyan kérjek bocsánatot Nialltől azután, hogy összeszedem magam.
Hogyan tehetem jóvá a bűneimet? Mindössze ennyi jut eszembe, elküldöm az üzenetet Zaynnek és várok. A tegnap este után reménykedem abban, hogy továbbra is olyan segítőkész lesz, és segít megoldani a legújabb problémát, amit ismételten csak magamnak okoztam.
Melyiket a sok közül? Érkezik a válasz, én pedig kénytelen vagyok nem elengedni egy szemforgatást, mielőtt visszaírok neki.
Én az utolsó kettőre gondoltam.
Van egy ötletem. :) Ez az üzenete az utolsó, többet nem ír, én pedig túlságosan is rosszul érzem magam ahhoz, hogy felkeljek és megkeressem, hogy aztán kérdőre vonhassam, ezért inkább ráhagyom, és megpróbálok kitalálni valamit, hogy a kiszámíthatatlanságomat és a makacsságomat hogyan tudnám elnyomni magamban, mielőtt egy újabb fontos embert marok el magam mellől.

10.- rész

A múlt heti kiruccanásunk óta megígértem Niallnek, hogy, ha titokban tartja ezt, akkor talán többször is elmehetünk csavarogni esténként. Heves bólogatásba kezdett, s azóta ismét olyan boldognak látom, mikor megismerkedtünk. Megígértettem vele, hogy az iskola és a munka miatt csak minden második hétvégén tudunk menni, ha a tanulás miatt nem is, a korán kelés biztosan zavarni fog, ha egész hajnalban a városban lődörgök.
Szemernyi tekintettel sincs arra, hogy még alszom, mikor becsapja a hálószobám ajtaját. Lábai, és azoknak dübörgése egyenesen az ágyamig hozza. Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő és őt sem érdekli, hogy még aludni szeretnék, szólongatni és bökdösni kezd. Lustán emelem fel a kezem, oda sem nézve kezdem el keresni, s mikor a kezem az arcához ér, megpróbálom eltolni magamtól. Felnevet, ezt követően pedig valami nedves éri a tenyerem. Kipattannak a szemeim, s miután a lepedőbe törlöm a nyálát, ráfigyelek.
- Mit akarsz? - morgom, miközben az arcomat kezdem el dörzsölgetni.
- Elkésel az iskolából.
-Louis, szombat van - motyogom, miután sikeresen megállapítom, hogy nem aludtam át semmit sem.
- A francba.. - a fejemet a párna alá rejtem, de még így hallom, a szitkozódását, amiért nem sikerült átvernie. - Mindenesetre azért felkelhetnél, borzalmasan unatkozunk, és valaki keresett téged, úgy egy fél órája.
- Micsoda? Ki volt az? Ugye nem nyitottátok ki az ajtót? - hirtelen olyan éber leszek, hogy úgy érzem, körbe tudnám futni az egész várost, ugyanakkor elfog a rémület is. Mi történik, ha a fiúk ajtót nyitottak, és most kiderült a titok, hogy nálam laknak?
- Nem nyitottunk ajtót, csak álltunk ott és hallgatóztunk. Én felakartalak kelteni, de Liam nem engedte. Egy nő volt itt, és valami festményt mondogatott, miután kopogott.
- Hányadika van?
- 25, miért? Ki volt az a nő, és milyen festményt akar?
- Majd később elmagyarázom - egy halvány mosolyt eresztek meg felé, megkérem, hogy távozzon, majd a szekrényemhez lépve, gyorsan felöltözöm. Villámgyorsan rohanok át a fürdőszobába, s miután rendbe szedem magam igyekszem minél hamarabb lejutni a földszintre.
- Gyors voltál - jegyzi meg Niall, én pedig akaratlanul is elmosolyodom, miközben a konyhába megyek egy bögre kávéért. Nem tudom elhinni, hogy elfelejtettem a megrendelést. Fogadni merek, hogy hiába állítottam még ébresztőt is, a fáradtságtól fel sem ébredtem rá.
- Figyeljetek srácok, a nő aki nemrég itt volt, bármikor vissza jöhet, szóval jó lenne, ha addig felmennétek az emeletre és csendben lennétek.
Niall bátorítóan mosolyog rám, megvárja, amíg mindenki felvánszorog a szobájába, majd felém fordul.
- Miért jön az a nő? Milyen festményt akar? - szegezi nekem a kérdést.
- Nézd, erről most nem igazán szeretnék beszélni.
- Köze van a pincéhez? - sokáig bámulok rá, nem tudom, hogy elmondjam-e neki, de még mielőtt bármit is mondhatnék egy újabb kérdést tesz fel.
- A múltkor, mikor azt hittük vérzel, tiszta festék voltál. Csak nem festesz?
- Niall, kérlek.. - nem tudom befejezni mondatot. Egy árva szót nem tudok kinyögni, teljesen tanácstalan leszek, nem merem elmondani sem neki, sem a többieknek, hogy mit csinálok oda lent. Elég megaláztatást kapok így is, s bár tudom, hogy ők semmi rosszat nem tennének, valami visszatart. Már éppen ráveszem magam, hogy valamit kinyögjek, mikor kopogást hallok. Érzem, hogy az arcom fal fehér lesz. Elkapom Niall karját, igyekszem megfordítani, majd a hátánál fogva az emelet felé lökdösni.
- Kérlek menj, maradjatok csendben, és  ne leskelődjetek - suttogom. Az ajtóhoz sietek, majd amikor hallom, hogy már minden mozgás abba maradt odafent, beengedem a kint ácsorgó nőt. - Jó napot! Nagyon sajnálom, elfelejtettem, hogy ma jön hozzám - szabadkozom.
- Semmi baj nem történt Drágám - válaszolja. Azt hittem ideges lesz, de az arcán kedves mosoly jelenik meg. Szeretném beljebb invitálni, de nemet mond, így magára hagyom, amíg a pincébe rohanok. A tájkép az állványon pihen. A fák között egy kis patak folyik végig, ami előtt egy szarvas álldogál. Még egyszer utoljára végig nézek a képen, majd felkapom és az emeletre sietek vele.
Elégedett vagyok a reakcióra, amit kapok, s miután a nő fizet, ahogy jött, olyan gyorsan távozik is. Nem kezd bájcsevejbe, nem kérdezi meg, hogy mit tanulok, és azt sem, hogy egyedül élek-e itt, aminek borzasztóan örülök.
Nem tudom mikor voltam annyira nyugodt, mint most, és ez rendkívül furcsa érzés. Mosolyogva megyek fel az emeletre, ahol elkiabálom magam.
- Előjöhettek.
- Úgy rejtegetsz minket, mintha a kincseid lennénk - hallom a hátam mögül Harry hangját, mire kénytelen vagyok elnevetni magam.
- Én nem ebből a szemszögből látom a dolgokat, de akár így is felfoghatjuk - nevetek, majd a szobámba igyekszem, mielőtt valaki újabb kérdést tenne fel a festménnyel kapcsolatban.
Elnyúlok az ágyon, és azt hiszem legalább egy órára el is alszom, de a nyugalmam nem tart sokáig. Percekig keresem az előbb érkezett zaj forrását, mire megtalálom. 
Este buli, Conradéknál? A Conrad nevet, legalább négyszer olvasom el, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egy évfolyamtársunk neve szerepel az üzenetben, nem pedig Coliné. Julie úgy tűnik sosem fog megváltozni. Még legalább két üzenet érkezik tőle, mire sikeresen beadom a derekam, ő pedig megígéri, hogy este nyolckor értem jönnek. Az órára pillantva rájövök, hogy nem igazán van időm unatkozni, így minden szükséges dolgot összeszedve a fürdőbe igyekszem. Gyorsan letusolok, és a hajamat is megmosom. Miután megszárítom, göndör fürtökkel keretem az arcomat, a sminkelést pedig most sem viszem túlzásba. Egy szemceruzán és egy szempillaspirálon kívül nem igazán használok mást.
Nagyon nincs kedvem kiöltözni, ezért csak egy sötét farmert és egy világos inget veszek fel. Ismerem a barátnőmet, ezért pontosan tudom, hogy a nyolc óra nála, fél nyolcat jelent. Komótosan megyek le a földszintre, elidőzöm a cipőm kiválasztásában, s mikor kész vagyok, belátom, hogy nem maradt semmi sem, amivel még húzhatnám az időt, ezért a nappaliba megyek, ahol a többiek társaságában ütöm el az időt.
- Hova készülsz? - még le sem ülök, mikor a fiúk bombázni kezdenek a kérdéseikkel.
- Buliba - válaszolom röviden, ezzel is remélve, hogy annyiban hagyják a témát.
- Ma ugye időben haza jössz? - kérdezi Liam.
- Igyekszem - válaszolom.
- Az a Colin gyerek is ott lesz?
- Nem tudom  - mondom, miközben a pillantásom, akarva akaratlanul is Niallre téved. Eddig rám figyelt, de most teljesen elfordul, és ez rosszul esik. Előhalászom a telefonom és egy üzenetet írok neki.
Van kedved este sétálni? Nem kell sokat várnom a válaszára.
Azt hittem programod van. Pötyögi be, de még mindig nem néz rám.
Előbb is haza tudok jönni. Válaszolom, és reménykedek benne, hogy ezzel megtudom törni.
Miattam nem kell ezt tenned. Nem tudom mit mondjak. Nem akarom, hogy azt higgye, csak azért csinálom ezt, hogy szívességet tegyek neki. Azért teszem, mert jól esik boldognak látnom.
Ne csináld ezt! Mindössze ennyit írok, mire elszakad benne valami és rám förmed.
- Mit ne csináljak? - a fiúk értetlen arccal bámulnak rá, a tekintete fogva tartja az enyémet, de nem sokáig, egy szót sem szólva ott hagyom őket. Magamra kapom a kabátomat és úgy döntök, hogy a maradék 10 percet odakint várom meg. Nem akarom, hogy utánam jöjjenek, és nem utolsó sorban fázni sem akarok, ezért sétálgatni kezdek, egészen addig, amíg meg nem látom az ismerős kocsit.

Tanulva a múltkor esetből, először nem fogadok el semmilyen alkoholt sem, aztán Julienak sikerül meggyőznie, de három pohárnál nem iszom többet. Különösen jól érzem magam, igyekszem a barátnőm közelében maradni, nem elveszni, ugyanakkor nem is mászom rá. A hangulat viszont csak addig marad kellemes, amíg ki nem nyílik az ajtó, és meg nem látom Colint belépni rajt. A hideg ellenére fehér trikót visel, és egy sapkát. Eszméletlenül jól néz ki, azonban mégis hátrálni kezdek, igyekszem szemmel tartani, mégis eltűnni előle a tömegben. Kicsit megnyugszom, mikor az érkezése után, egy fekete hajú lány csapódik az oldalához, és megcsókolja. Elég látványosan teszi ezt, ami pontosan elég ahhoz, hogy tudjam együtt vannak. Próbálok Julie közelébe kerülni, de nem akárhogyan is próbálkozom nem megy, ezért csak egy üzenetet írok neki, hogy ha észre veszi, már ne keressen. Éjfél körül lehet, mikor elindulok, kint nagyon hideg van, és legalább másfél órát gyalogolok, mire haza érek.
Odafent és a nappaliban már sötét van, de a konyhában még ég a villany. A kabátom a fogasra akasztom, majd úgy döntök, hogy meglátogatom azt, aki ilyenkor még fent van, leszámítva azt, hogy a borzasztó időjárás ellenére szükségem van valami forró italra is. A konyhába belépve nem találok semmit, azonban két dolog is szemet szúr. Az egyik egy alkohol üveg a konyhapulton, aminek legalább a negyede hiányzik, a másik dolog pedig a pince ajtó, ami nyitva van.
Szédülni kezdek, a kezeim remegnek. Másodpercek alatt fut el a méreg. Nagy levegőt veszek, s miután kortyolok az asztalon hagyott üvegből, halkan a betörő után indulok.
Lent semmilyen felfordulást nem találok, látszólag minden a helyén van, egy valakit kivéve.
Niall egy gipszből megformált lófej előtt ácsorog, ujjait az állat orrán tartja. Háttal áll, az arcát nem látom, semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla, én azonban egyre idegesebb leszek. Hamar észre veszi, hogy nincs egyedül, de mikor meglát, és a szemembe néz, mintha egy kis félelem tükröződne vissza az arcáról.
- Dakota, ne haragudj rám - kezdi, de megállítom.
- Ne beszélj - ha az emeleten nem lenne másik négy fiú, most biztosan kiabálnék, de nem akarom, hogy erre ébredjenek, akkor lejönnének és megtudnák ők is a titkomat.
- De én..
- Mondtam, hogy ne - förmedek rá hasonlóképpen, ahogy nem olyan rég ő is tette. - Csak annyit kértem tőletek, hogy ne gyertek le a pincébe. Elmegyek itthonról, és mire haza jövök, mit látok? Mióta csinálod ezt Niall? Mióta tudsz erről az egészről? Tudod mit? Ne is válaszolj! - ismét szólásra nyitja a száját, de elhallgattatom. - Most inkább az lenne a legjobb, ha felmennél. Majd holnap talán megbeszéljük.
Nem szól semmit, elmegy mellettem, én pedig elfordulok tőle, nem akarom, hogy így lásson. Semmi sem történt, mégis megszégyenülve érzem magam. Törni, zúzni, rongálni van kedvem, de tudom, hogy holnapra megbánnám.
Az első könnycsepp utat tör magának, miközben felvonszolom magam a lépcsőn. Talán már felesleges, mégis bezárom az ajtót, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztem. Niall a nappaliban ácsorog, egy ideig észre sem veszem, csak akkor, mikor a bejárat felé indulok.
- Hova mész? - csak ennyit kérdez. Nem válaszolok, mielőtt utánam jöhetne, felkapom az első kabátot, ami a kezembe akad, s mielőtt még távozhatnék, csak egyetlen mondat erejéig pazarolom rá az időmet.
- Remélem örülsz, hogy megtudtad a titkomat, ugyanakkor azt is remélem, hogy magadban is tartod - suttogom, majd mielőtt még bármit is szólhatna kilépek az ajtón.
Jó pár háztömbnyit sétálok, mire kezdek lenyugodni, a kezeimet a kabát zsebeibe rejtem el, mikor valami a tenyerem közé kerül. Kiveszem a dobozt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kiveszek egy szál cigit. Nem tudom, hogy kinek a kabátját vettem el, nem dohányzom, de jelenleg borzasztóan hálás vagyok, hogy a kabát tulajdonosa igen. Az ujjaim közt szorongatott szálat meggyújtom, majd úgy, ahogy másoktól is látni szoktam, beleszívok. Először borzalmas köhögés tör rám, de hamar megszokom, a mentolos íz miatt, pedig Zaynre tippelek. Elbambulva figyelem a füst táncát a sötétben, miközben megállapítom, hogy ez hiába káros dolog, nem is olyan rossz. Nem tudom mennyi ideig vagyok távol, de nem is érdekel. Sokáig gondolkozom azon, hogy vissza se megyek, de aztán megemberelem magam. Számítok Niallre, éppen ezért a hátsó ajtót közelítem meg. A nappali üresen fogad, így próbálok minél halkabban az emeletre jutni. Fellélegzem, mikor beléphetek végre a szobámba. Nem foglalkozom semmivel, nem öltözöm át, és az elkenődött sminkemet sem mosom le, bedőlök az ágyba, és igyekszem minél hamarabb átadni magam az álmok világának.

09.- rész

Sziasztok! :)

Nem tudom, hányan lehettek még itt, azt hiszem, az ask.fm-es profilomra már kiírtam, hogy nagy valószínűséggel, csak 2 hetente tudom hozni a részeket, ugyanis , csak így fér bele az időmbe, összecsapott munkát pedig nem akarok kiadni a kezeim közül, nem utolsó sorban pedig mostanában eléggé megakadtam, és nagyon ötletem sincs mit is írhatnék. Remélem tetszeni fog ez a rész, attól eltekintve, hogy az előző részt is alig 30-an tekintették meg. Kérlek bennetek, hogy ha tetszik amit csinálok, mondjátok el a véleményeteket, még akár rossz is lehet, legalább tanulhatok a hibáimból. Írjatok kommentet, iratkozzatok fel, vagy akár link cserét is kérhettek. Az iskolához pedig kitartást, hamarosan őszi szünet.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Louis nevetése betölti az egész nappalit. Valami bugyuta műsort nézünk, borzasztóbbnál, borzasztóbb viccekkel. Szinte eltűnök Harry ölelésében, miközben a műsort bámulom, vagy a szoba másik végében telefonáló Niallre pillantgatok, aki szorosan tartja a készüléket a füléhez, míg a másik kezével összevissza mutogat. Talán ideges, még sosem láttam ilyennek. Nem tudom kivel beszélgethet, vagy miről, talán a távozásukat intézi, úgy tűnik kevés sikerrel. Legalább 20 perc is eltelik, mire idegesen megszakítja a vonalat, s miközben úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, levágja magát közénk a kanapéra. Kérdő tekintettel bámulok rá, de ő csak elmosolyodik, már most elkönyvelhetem magamban, hogy nem fogja megosztani velem a kiakadásának okát.
Lassan már szinte elalszom Harry mellkasán, mikor csengetnek. Louis automatikusan felpattan, az álom pedig másodpercek alatt tűnik el a szememből.
- Most azonnal állj meg! - szinte ráüvöltök, mire Harry összerezzen alattam. Bocsánatot kérek tőle, majd felpattanok és Louis után futok. - Tudod, hogy nem nyithatsz ajtót - lihegem, ahogy utolérem.
- Azért vegyél levegőt - nevet rám, a zsebébe nyúl, majd a kezembe nyom néhány bankjegyet, ám még mielőtt bármit is mondhatnék kacsint egyet, aztán visszaballag a fiúkhoz.  Először értetlenül nézek rá, aztán az ajtóhoz megyek, átveszem a pizzákat, s miután szétosztom a kanapén terpeszkedő fiúk között, Louis elé szórom azt a pénzt, amit percekkel ezelőtt nyomott a kezembe.
- Ugye tudod, hogy azt a pizzákra adtam?
- Persze, hogy tudom - válaszolom, majd a számba tömök egy szeletet. Harry nevetve nyúlik el a kanapén, hasán az ő dobozával, miközben megállapítja, hogy ma is hülyék vagyunk.
Mondhatni csendben eszegetünk tovább, csak a tévé és Louis röhögése jelzi, hogy itt vagyunk. Hirtelen egy új zaj forrás üti meg a fülemet. Niall megmozdul, s miután megbizonyosodik, hogy valóban az ő telefonja jelzett, az emeletre siet. Hallom a szobája ajtajának csukódását, megtehetném, hogy utána megyek, megtehetném, hogy hallgatózok, valamiért mégsem mozdulok. Segíteni szeretnék neki, úgy, ahogyan azt ő is tette napokkal ezelőtt. Éppen ezért csak várok, talán arra, hogy lejöjjön, és alkalmam legyen megkérdezni, hogy minden rendben van-e, vagy esetleg várni a csodára, pontosabban arra, hogy képes legyen ő maga megosztani velem, hogy mi bánthatja.
Nem tudom meddig ücsörgök a fiúk társaságában, Niallre várva, de miután több óra is eltelik, feladom. Tanulásra hivatkozom, majd kettesével szedve a fokokat felmászom az emeletre, s meg sem állok a szöszi szobája előtt. Először csak hallgatózom, de nem tudom eldönteni, hogy mit csinál, ezért bekopogok, aztán benyitok. Az ágyon fekszik, a plafont bámulja, a telefonját azonban csak hosszú percek után veszem észre. A sarokban hever, összetörve.
- Minden rendben van? - a hangom félénken cseng.
- Persze - morogja.
- Pedig nem úgy nézel ki - felelem, miközben bátorkodom egy kicsit beljebb lépni a szobába.
- Akkor miért kérdezed? - sosem láttam még ilyennek, ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a mindig boldog és gondtalan Niall tud ilyen is lenni.
- Ne haragudj, csak segíteni szerettem volna - válaszolom kurtán, mit sem törődve a marasztalásával kilépek a szobájából, és átsétálok az enyémbe. Előveszem az első füzetet, ami a kezembe akad, levágom magam az íróasztalomhoz, és tanulni kezdek. Ebben az esetben viszont ez csak annyit jelent, hogy bámulom a sorokat. Képtelen vagyok így tanulni, hiába olvasom el újra és újra a sorokat, nem értem mi van oda írva, a szavakat megértem, de nem tudom mondatokká vagy akár értelmes szöveggé alkotni, ezért csak várok. Nem kell 10 perc sem, és a megérzésem beigazolódik. Halk kopogás hallatszik az ajtóm felől, s mielőtt még eldönthetném, hogy válaszolok-e neki, az ajtó már ki is nyílik, ő pedig belép.
- Bejöhetek? - kérdezi csendesen.
- Már bent vagy - válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
- Ne haragudj rám, nem akartam bunkó lenni - kezdi, nem nézek hátra, de így is tudom, hogy már az ágyamon ül. Eddig sem haragudtam rá, azt pedig nem értem miért nézném bunkónak. Az esetek többségében mindig én vagyok az, akit bunkónak néznek, ő pedig semmi olyat nem csinált, amiért haragudnom kellene rá, vagy bunkónak elkönyvelni.
- Nem haragszom - mondom, miközben megfordulok a széken.
- Az igazság az, hogy utálok itt lenni - az a halvány mosoly, ami eddig az arcomon volt, most eltűnik. Sosem mutatta ki, hogy mennyire nem élvezi azt, hogy itt kell lennie, hogy elakar menni, mindig olyan jól érezte magát. Talán csak azért, hogy ne bántson meg. - Nem olyan értelemben, mint ahogyan azt te gondolod - teszi hozzá gyorsan. - Utálom ezt a bezártságot, hogy nem mehetek sehova, hogy azt kell tennem amit a management mond, mindent.
Észre sem veszem, hogy eddig visszatartottam a levegőt, a bensőmben lévő szorítás, amit eddig észre sem vettem, most megszűnt létezni.
- Hidd el, hogy nagyon szeretnék segíteni, de tudod, hogy nem lehet.
- Mennyi pénzt kértél azért, hogy elviselj bennünket? - egészen más vizekre evez, én pedig nem is tudom mit válaszolhatnék.
- Nem kértem pénzt, egyelőre még nem egyeztünk meg semmiben, másodsorban pedig nem vagytok teher számomra, ezért nem kell elviselnem benneteket - mondom végül.
- Akkor gondolom meglepetésként ér, hogy többet nem kell fizetned azért, hogy itt laksz, ugye? - nem értem mire gondol, hiszen semmi rosszat nem csináltam, nem vehetik el tőlem az albérletet, vagy mégis?
- Niall, miről beszélsz?
- Arról beszélek, hogy többet nem kell lakbért fizetned, ugyanis megvettem neked az egész lakást - olyan higgadtan beszél, hogy először nem is hiszem el. Aztán leesik mit mond, sikerül felfognom a szavait. Először csak ülök, nem tudom mit kellene csinálnom, többször is kérdőre vonom, hogy miért tette ezt, aztán szinte a nyakába ugrok a boldogságtól.

Sokáig fent vagyok, nem érdekel, hogy holnap iskolába kell mennem, nem bírom rávenni magam az alvásra. Az órára pillantok, hajnali 1 van. Tudom, hogy a fiúk tekintettel vannak arra, hogy korán kell kelnem, ezért, ha még nem is alszanak, akkor biztosan a szobájukban vannak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, s kitárom a szekrényem ajtaját. Kiveszek egy fekete nadrágot, és felveszem az első felsőt, ami a kezembe akad. Halkan lépek ki a folyosóra, és meg sem állok a harmadik szoba előtt. Az ajtó alól nem szűrődik ki semmilyen fény, mégis bekopogok, aztán szó nélkül belépek. Bent sötét van, megpróbálok úgy elbotorkálni az ágyáig, hogy ne törjem ki a nyakam. Az éjjeliszekrényen lévő kislámpát felkapcsolom, de amikor ismét az ágyra pillantok, értetlenül bámul rám. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne sikítsam el magam, ő pedig nagyon jól szórakozik ezen.
- Mi a baj? - ülőhelyzetbe tornázza magát, miközben még mindig hunyorog.
- Nem tudok aludni - vallom be, s nagy örömömre ő is ezt mondja. - Öltözz fel, 10 perc múlva találkozunk a konyhában - mondom. Mielőtt még bármit is kérdezhetne magára hagyom, hogy amíg elkészüljön megvárhassam a konyhában. A földszinten még felkapom az egyik bakancsom, a fogasról pedig leakasztom mindkettőnk kabátját, amiket a mellettem lévő székre teszek le.
Az utolsó csepp teát iszom ki a bögréből, mikor megjelenik. Vigyorogva nyújtom át a kabátját, s miután mindketten felöltöztünk, megfogom a kezét és húzni kezdem. Rengeteg kérdést tesz fel, nem érti mi történik, addig nem is marad csendben, amíg meg nem érti, hogy valójában mit is szeretnék. A kulcsot elfordítom a hátsó ajtó zárjában, majd kitárom azt, s miután őt kitoltam magam előtt, én is kilépek, a kis, elhagyatott zsákutcába. Kívülről zárom vissza az ajtót, majd ismét megragadom a kezét, és megint húzni kezdem. Imádom, hogy ilyenkor eltűnik az a forgalom és tömeg, amit napközben látok, ilyenkor senki sem jár erre.
- Dakota, miért hoztál ide? - kérdezi, amikor elérjük az első parkot.
- Ez a legkevesebb, amit tenni tudok érted, ez az a szabadság, amit jelenleg adhatok - felelem, ő pedig nem kérdez többet, csak finoman magához húz, én pedig elveszek az ölelésében.