2016. július 29., péntek

01.- rész

Sziasztok! :)
Nem kaptam olyan sok véleményt a prológusnál, ami nem is meglepő, hiszen alig árultam el valamit, remélem az első rész elolvasása után, többen hagytok magatok után véleményt. Elszeretném mondani, hogy sajnálatos módon úgy alakult, hogy a blogot mégis egyedül viszem végig, nem lesz társíró.:( Nem tudom, hogy iskolaidőben hogyan lesznek a részek, mindenképpen szeretnék hétvégente 1 részt feltenni, de nagyon durva évem lesz. Ezen a blogon lehetőség nyílt a linkcserére is, ha szeretnétek, nyugodtan írjatok.
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! :)
Nonci.xx

Dakota Johnson
Már három éve, hogy középiskolába járok és pontosan másfél év telt el azóta, hogy a szüleim engedték, hogy albérletbe költözhessek. Mindenki azt mondja, hogy nem tesz jót, ha ennyi idősen egyedül élünk, vagy, hogy az iskolához közel nem találunk valami lakható házat, ami nem túl drága, de úgy látszik a sors az én kezemre játszott, s minden hiedelmet sikerült megcáfolnom. Szerencsére nem kellett borsos árat fizetnem és a lakás is közel van az iskolához, hiszen korán lefoglaltam. A gondolat, ezen a kevésbé kellemes napon is feldobja a kedvemet. Hunyorogva fetrengek még kicsit az ágyban, minél több nap telik el annál nehezebben nyitom ki a szemeimet reggelente. Harmadszorra szólal meg az ébresztő, mire fel tudok kelni. A szemeimet még csukva tartom ahogy elbotorkálok a szekrényig, s találomra kikapok egy fekete szakadt nadrágot és egy hozzáillő kockás inget. Ezután a fürdőszobában arcot és fogat mosok, halványan kisminkelem magam, s miután a hajamat is kivasalom, a táskámat felkapva robogok le a lépcsőn. Egyedül élek itt, így senkit sem zavar, ha túl sok időt töltök a fürdőben, ha túl hangosan hallgatom a zenéimet, ha nem halkulok el este tíz után, vagy esetleg nem mosogatok el parancs szóra. A ház hatalmas számomra, az én szobámon kívül még legalább hat hálószoba van, én azonban egyedül élek itt, és a lakás háromnegyedét sem tudtam még eddig belakni. Az elején borzalmas volt. Azt hittem bele őrülök az egyedüllétbe és a magányba, mégsem tűrtem meg magam mellett senkit. Néha akadtak lakótársaim, de pár hónap után ők is tovább álltak. Eltartott egy kis ideig, de végül sikerült felül kerekednem az önsajnálaton.
A konyhába szinte úgy robbanok be, amíg a kávéra várok, szendvicseket készítek, hogy ne üres gyomorral várjam a nap végét, s mielőtt elhagynám ezt a helyiséget is, a frissen lefőtt fekete italt egy termoszba öntöm. A bejárat mellett még felrángatom a bakancsom, magamra kapom a kabátom, bezárom az ajtót és a kaput, majd mielőtt elindulnék a fülhallgatóm pöckeit a fülembe nyomom. Az út kevésbé forgalmas, de tekintettel vagyok arra, hogy nem csak én sietek, ezért bár a fülemben tomboló zene miatt nem hallom mi történik körülöttem, a szemeim mégis éberek. Az iskolába vezető utat gyalog teszem meg, hiszen csak pár utcányira van tőlem. Egyedül járok, ezért nem okoz gondot a kommunikáció, az unalmas utamat minden reggel zenével gyűröm le, ami segít abban, hogy a napom jobban induljon, és csökkentse a későbbiekben felgyülemlő stresszt is. Egy ideje szokásommá vált, hogy reggel zenét hallgatok, ezáltal jobban indul a napom is.
Az Intézmény utcájában a gyomrom összezsugorodik, a szívem pedig a torkomban dobog, ezért gyorsítok a lépteimen, miközben elhaladok a kollégium előtt, ahol egykor én is laktam. Gyűlölök ide járni, mégsem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy iskolát váltsak. Mindig is az volt a véleményem, hogy az emberek miatt nem fogom megváltoztatni az érdeklődésem a tanulásban. Felkocogok a lépcsőn, nem törődöm semmivel, elhaladok egy csoport diák mellett, felbaktatok az emeletre, és csak akkor állok meg, mikor belépek a tantermünkbe. 10 perc van hátra csengetésig, így felmérem, kik vannak itt, de nem szólok hozzájuk, ahogy ők sem fordítanak túl nagy figyelmet felém. Páran köszönnek amíg hátra sétálok, sután visszaintek egy halvány mosollyal az arcomon, majd helyet foglalok az utolsó padban és a tanár érkezéséig a még meleg kávém kortyolgatom.
Az első órám matek amire nem fordítok túl nagy figyelmet, így a logaritmusok helyett egy könyvnek szentelem a figyelmem, ami egy lányról szól, aki egy gyerekkori barátját keresi fel évek múlva, hogy hajnalban vandálkodjanak.
Az utolsó padban ülök egyedül, előttem pedig egy magas fiú ül, James, aki az óra jelentős részében kitakar, ezért nem is szólnak rám amiért nem figyelek. Néha úgy érzem, nem is tudják, hogy az osztálynak van plusz egy tagja, aki az utolsó sorban gubbaszt.
A második órára kezdek belelendülni, ahol már válaszolgatni is képes vagyok, mikor a tanár a padok között sétálva észrevesz, és felszólít. A harmadik órám biológia, a negyedik pedig fizika, amin ismételten nem remekelek, tulajdonképpen a negyedik óra háromnegyedét átalszom. Aztán elérkezik az ötödik óra, és a maradék energiám is elhagy. A testnevelés kemény és fárasztó, ezért az óra végén levegőért kapkodva csoszogok el az öltözőig. Gyorsan öltözöm, miközben Julie történetét hallgatom a tegnap estéjéről. Talán ő az egyetlen, aki észrevesz, és képes szóba állni velem, bár a kérdéseimre a választ sosem kapom meg. Julie az egyetlen, aki néha napján önkéntelenül is a nyakamba ugrik, s amikor csak teheti levakarhatatlanul követni kezd, hogy beszámoljon az esemény dús napjairól. Mást már valószínűleg elküldtem volna melegebb éghajlatra, azonban a vörös hajú lány kétségtelenül belopta magát a szívembe, és bármit is tesz képtelen vagyok rá haragudni.
Nincs túl sok közös óránk, a tesire keresztelt kínzáson kívül együtt járunk rajzra, és közös szakmát is  jelöltünk meg. Ezeken az órákon kívül pedig nem nagyon találkozunk. Azt hiszem, ő az egyetlen, akit még nem martam el magam mellől, keveset vagyunk együtt, de amikor egymás társaságát élvezzük, kihasználjuk az időt. Julie jó hallgatóság, bár nem árulok el magamról és az életemről olyan sokat, őt ez nem zavarja.
Együtt sétálunk végig az iskola utcájában, miközben ő valami hétvégi buliról beszél, ami két hét múlva lesz.
- Ígérd meg, hogy ott leszel - bársonyos hangjára felkapom a fejemet. Ismerem már ezt a hanglejtést, ami semmi jót nem jelent számomra.
- Nagyon jól tudod Julie, hogy semmi pénzért nem tudsz rábeszélni egy bulira - makacskodom.
- Istenem, Dakota! Egyetlen egy okot mondj, amiért nem vagy képes eljönni velem szórakozni!
- Nem szeretem az embereket? Rosszul érzem magam egy társaságban? Főleg, ha idegenek vesznek körül? Azt hiszem, ez nem csak egy indok volt - vágok vissza, és nagyon remélem, hogy annyiban hagyja ezt a témát.
- Azért gondold meg. Nagyon örülnék, ha egyszer kimozdulnál velem, és nem töltenéd minden szabadidődet a négy fal között - rézvörösre festett haja meglibben a szélben, amit a mai napig irigylek. Szólásra nyitom a számat, aztán be is csukom, jelenleg nincs kedvem olyan dolog miatt veszekedni vele, amiben igaza is van, mindössze csak azt szeretném, ha megértené, nem vágyom az emberek közé. Csendben sétálunk, ő nem mer megszólalni, nekem pedig nincs kedvem. Az utca végén elköszönök tőle, bocsánatkérő pillantással ölelem át, majd magára hagyom, s amíg ő a buszra száll, én gyalog folytatom az utamat hazafelé.
A rövid út alatt pizzát rendelek, és ahogy beteszem a lábam a lakásba, az első dolgom az, hogy megszabaduljak a kabátomtól és a bakancsomtól. A táskámat az emeletre sietve hajítom el a lépcső sarkába, majd kettesével szedve a fokokat mászok fel az emeletre. Elég időm van arra, hogy elindítsam a mosógépet és elmosogassak magam után, s mire végzek, mintegy végszóra csengetnek is.
Átveszem a dobozt amiben a még gőzölgő, kései ebédem pihen és fizetek, ám még mielőtt becsukhatnám az ajtót, a futár leszólít, és egy borítékot nyújt felém.
- Ezt pár perce nyomták a kezembe, hogy adjam át neked - a hangja nyugodt és kedves, nem hiszem, hogy félnem kellene bármitől is.
- Köszönöm - elmosolyodom, majd a pillantásom a borítékra esik, ami a nevemen kívül semmilyen más információval nem szolgál. Ezt a két szót is úgy nyomtatták rá, így még a feladó kézírásából sem jöhetek rá ki akar ennyire hivatalosnak tűnni.
- Nem tudom, ki küldhette - mondja, ahogy észreveszi az értetlenségem, mikor rápillantok. Egyetlen kérdést sem tehetek már fel, mert, ahogy válaszol a fel nem tett kérdésemre, lekocog a lépcsőn, s hátra sem nézve pattan be a kocsijába, magamra hagyva az egyre nagyobb kíváncsisággal és értetlenségemmel. Körbe nézek az utcában, de egyetlen idegen autót, vagy ijesztő módon figyelő személyt sem találok egy bokorban sem.
A korgó hasamnak viszont sikerül elfeledtetnie ezeket velem. A borítékot a többi közé dobom a kosárba, miközben a pizzás dobozt szorongatva telepedek le a tévé elé, s ahogy a szeleteket pusztítom magamba, egyre jobban belemerülök a sorozatomba is. Fel sem tűnik, sőt meg sem tudom mondani mikor, de a telítettségtől és a fáradtságtól elálmosodom, és egy idő után a szemeim lecsukódnak, én pedig elalszom a kanapén.
Hajnalban ébredek fel és egy ideig csak értetlenül bámulok magam elé. Eltart néhány percig, mire rájövök, mi történhetett pár órája azt leszámítva, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy mikor is aludtam el. A képernyőn lévő verekedő hangyákra pillantok, majd egy gombnyomással eltüntetem őket, mire az egész nappali sötétségbe borul. Kicsit várok, amíg a szemem hozzászokik a szürkeséghez, majd a telefonomat felkapva felvonszolom magam az emeletre. Nem foglalkozom azzal, hogy lezuhanyozzak, hiszen erre reggel is lesz lehetőségem. Lehámozom magamról a nadrágom, kibújok az ingemből, amit hanyagul a földre dobok, s miután a párnám alól kihalászom a nálam háromszor nagyobb pólót, hogy felvehessem, a franciaágy jobb felére húzódom, s összegömbölyödve adom át magam ismét az álmok világának, ahol nem bánthat senki sem.

2 megjegyzés:

  1. Drága Nonci!

    Sajnálattal láttam, hogy mégsem ketten fogjátok írni a történetet, de ez nem tántorít el az olvasásától.
    Az elején szinte sokkhatásként ért, hogy mennyire tudok azonosulni Dakota kissé magányos személyiségével és a gondolataival, talán eddig ő az első olyan karakter, akit maximálisan megértek.
    A fogalmazásod fantasztikus, szinte beszippantott, bár a verekedő hangyákon akaratlanul is sikerült elmosolyodnom. :D
    Izgatottan várom a következő részt, kíváncsi vagyok Dakota reakciójára.

    N. x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága! :)
      Először azon is elgondolkoztam, hogy törlöm inkább a blogot. Örülök, hogy sikerült azonosulnod, remélem ez a későbbiekben is így lesz. Köszönöm szépen, el sem tudom mondani mennyire jól esik, hogy ezt mondod!

      Törlés