05.- rész

Sziasztok! :)
Nos, borzalmasan érzem magam, ugyanis ez az utolsó rész a nyár folyamán. A későbbiekben remélem, hogy sikerülni fog hamar publikálni a részeket, igyekszem előre megírni őket, hogy több időm legyen szöszmötölni, ha elakadok valahol. A történet egyébként felkerült wattpadra is, ahol még teljesen idegennek látok mindent, de igyekszem oda is hetente feltölteni a részeket.
Kérlek benneteket, hagyjatok magatok után nyomot, remélem így pár rész elteltével kialakult már bennetek egy vélemény a bloggal kapcsolatban.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Reggel mikor felébredek, az elviselhetetlen fejfájás miatt képtelen vagyok kinyitni a szemeimet. Sokáig maradok így, hason fekve igyekszem összeszedni magam, miközben megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére, aztán ráveszem magam, hogy felkeljek, ám amikor kinyitom a szemeimet egy teljesen ismeretlen szobában találom magam. Megpróbálok felülni, de a szoba továbbra is ismeretlen marad. Csodálkozva pillantok a másik oldalamra, ahol egy kitetovált, félmeztelen srác alszik. Méghozzá elég jóképű srác. Lesápadok, mikor észreveszem, hogy egy idegen póló van rajtam, ami a combomig ér, a ruháim pedig kiterítve pihennek az ágy melletti széken. Vadul kezdek kutakodni a gondolataimban. Hol vagyok? Ki ez a srác? Hogy kerülök ide? Lefeküdtünk? Miért az ő ruhájában voltam? Aztán beugrik. Colin.
Próbálok minél halkabban felöltözni, miközben arra gondolok mi is történhetett tegnap este. A lépcsőn lefelé eszembe jut, hogy a mosdóba indultam, mikor valaki leöntött. A ruhám tiszta víz lett, ezért volt a székre terítve. Aztán eszembe jut, hogy a lépcsőről Julie-t és a barátját láttam távozni, ezért szálltam be Colin kocsijába, felajánlotta, hogy hazavisz. Aztán elaludtam. Az utolsó képkockák arról a jelenetről  maradtak meg, mikor a karjában visz fel a lépcsőn, én pedig nyöszörgök valamit, emlékszem mégsem válaszoltam a kérdéseire, pedig pár percre magamnál voltam. Colin  nem tudott haza vinni, azt sem mondtam meg neki hol lakom. Kínosan érzem magam, főleg azért, mert a kedves gesztusa után, szó nélkül távozom. A bűntudatomat mégis enyhíti, hogy talán többet úgysem fogunk találkozni.
Az utcára érve rájövök, hogy egyáltalán nem tudom hol vagyok, hiszen a saját lakásom környékét sem ismerem. Előhalászom a telefonomat, s csodálkozva veszem észre a több, mint húsz nem fogadott hívást Liamtől. Az akksi nem bírja már sokáig, ezért a maradék százalékokat nem telefonálgatásokra akarom használni,  így rányomok  a GPS-re, beírom az első utca nevet, amit először meglátok, aztán elindulok a kis kék nyilacska irányába. Másodperceken múlik csak, hogy ne dobjam el a telefont, mikor észreveszem, hogy mindössze másfél utcányira lakom csak, ezért inkább elteszem a készüléket, miközben morgolódva, fejfájással küszködve teszem meg a maradék utat. Másra sem vágyom jobban, mint egy kiadós alvásra, és egy fájdalomcsillapítóra.
Hamar megteszem ezt a rövidke távot, az ajtóban matatni kezdek a kulcsom után, nem tudom, hogy a fiúk ébren lehetnek-e most, a biztonság kedvéért mégis csendben megyek be. Azt sem tudom hány óra lehet. Elosonok a konyháig, ahol elmarok egy szem gyógyszert, s miután beveszem az emeletre indulok. Nincs kedvem senkivel sem találkozni, mégis abban a pillanatban, ahogy belépnék a saját szobámba, kinyílik egy ajtó, én pedig hiába gyorsítok, hogy elbújjak, késő.
- Dakota!
- Ne, Liam! Nagyon fáradt vagyok, nincs kedvem magyarázkodni – nyüszögöm, mint egy hisztis hét éves, de már nem tudok menekülni, itt áll velem szemben.
- Dakota, hol voltál? Rengetegszer hívtalak – a hangja kimért, mégis nyugodtan beszél.
- Tudom. A fuvarom lelépett, ezért nem tudtam haza jönni, nem mintha rád tartozna – morgom.
- Minket is hívhattál volna.
- Tudtommal ti nem hagyhatjátok el a házat, nem gondolod, hogy elég feltűnő lett volna, ha a One Direction egyik tagja jelenik meg egy bulin, hogy értem jöjjön?
- Azzal  nem mented ki magad, ha kifogásokat keresel, hogy miért is maradsz ki estére, és miért nem veszed fel a rohadt telefonodat sem – a fáradtságom ellenére egyre éberebb leszek.
- Ha válaszolok az idegesítő kérdéseidre, békén hagysz? – csattanok fel. – Itt másként mennek a dolgok, Liam. Nem várhatod el, hogy mindenki úgy táncoljon ahogy te fütyülsz. Semmi közöd ahhoz, se neked, se a többieknek, hogy hol voltam, miért nem jöttem haza, és miért nem vettem fel azt a rohadt telefont – szinte már üvöltök. Fél szemmel érzékelem, ahogy a szomszédos ajtók résnyire kinyílnak, azt hiszem Harry és Niall még közeledni is próbál felénk. Én azonban megemberelem magam, hátat fordítok, majd becsapom az ajtót, s mielőtt valaki rám ronthatna kulcsra is zárom.
- Azért, mert nem vagy emberekhez szokva, lehetnél kicsit kedvesebb is – a fa tompít, de nem nyomja el a szavakat, még így is hallom Liamet, de nem érdekel. Észre sem veszem mikor kezdek el sírni, csak amikor a kis kövér cseppek elkezdenek leszánkázni az arcomon, s eltűnnek a felsőm nyakánál. Nem akarok sírni, mégsem tudom abba hagyni. A fejem ismét fájni kezd, én pedig összegömbölyödve bújok be a takaróm alá, megpróbálva ezzel kizárni mindent és mindenkit. A többszöri telefonhívások sem érdekelnek, az elmúlt órában a készülék most csöröghet hatodszorra, de nem veszem fel, ugyanakkor nem fordítok figyelmet az ajtó felé sem, ahol néha egy-egy halk kopogás zavarja meg a csendet. A fal felé fordulok, s mikor az arcom megszárad a könnyeimtől, én már az álmok világában járok.
Késő délután van, mikor felébredek. Szerencsémre a hétvégém szabad, nem kell dolgozni mennem, amiért rettenetesen hálás vagyok. Sokáig fekszem az ágyamban, aztán rászánom magam, hogy legalább a telefonomra vessek egy pillantást. Legalább 20 nem fogadott hívás jelenik meg a kijelzőn, és talán feleannyi üzenet is. Gyorsan pörgetem át őket, de a türelmem, és a lelkiállapotom azt súgja, hogy csak egyetlen üzenetre válaszoljak. Te tűntél el... pötyögöm be a szavakat, de úgy tűnik Julie éberebb nálam, mert szinte azonnal válaszol. Állítása szerint sokáig ott maradt a barátjával, s csak a kora reggeli órákban vette észre, hogy eltűntem.  A még kissé hiányos emlékezetem nem nyújt túl sok segítséget, abban azonban biztos vagyok, hogy a lépcsőn ácsorogva, egy vörös hajú lányt láttam távozni. Félre dobom a telefont, nem akarom felidegesíteni magam, hiszen több, mint valószínű, hogy nem Juliet láttam.
Az oldalamra fordulok, s a figyelmem inkább az álomfogómra fordítom. Többször is végighúzom az ujjaim a puha tollakon, szemeimmel alaposan áttanulmányozom, órákig tudom ezt csinálni. Aztán ismét megrezzen mellettem a telefon, és egy olyan név jelenik meg a kijelzőn, amire a legdurvább álmomban sem számítok. Többször is elolvasom a feladó nevét, mielőtt megnyitom az üzenetét, képtelen vagyok elhinni hogyan történhetett ez. Egyben haza jutottál? :) Áll az üzenetben, én pedig köpni-nyelni nem tudok mikor tudatosul bennem, hogy ő valóban Colin. Hosszas regényt írok neki amiben bocsánatot kérek a szó nélküli távozásom miatt, ugyanakkor megköszönöm a segítségét is, és nem utolsó sorban nem felejtem el megkérdezni azt sem, hogy ő miért van elmentve az én telefonomban. Óráknak tűnő percek telnek el, de megéri, ugyanis az előbb feltett kérdésemre választ is kapok. A dolgok nehezen állnak össze a fejemben, a lényeg mégis ugyanaz. Az utolsó ébren töltött perceimet azzal töltöttem, hogy átadtam Colinnak a telefonom, aki nemcsak a saját telefonszámát írta be a telefonkönyvembe, ezzel együtt megszerezte az én számomat is.
Megtehetném, hogy nem írok vissza, kitörölhetném őt a névjegyzékből, el is dobhatnám a telefonom, azonban most nincs kedvem ezt tenni. Mosolyogva válaszolok a kérdéseire, és talán még egy találkában is benne lennék, ha a korgó hasam nem szakítana félbe. Teljesen tanácstalan leszek a fiúval kapcsolatban, nem akarok, mégis tudom, hogy kételyeket hagyok benne azzal, hogy azt írom meglátom mit tehetek. Elköszönök tőle, és biztosítom, hogy később még keresni fogom, annak ellenére, hogy reggel azt hittem sosem látom többet. Nem akarok tőle többet, mint barátság, hiszen egy ilyen srác úgysem akarhat többet tőlem. Mondogatom magamban, amíg hosszas gondolkozás után a konyhába indulok. A lépcsőn lefelé menet reménykedem benne, hogy a fiúknak valami dolguk van egy stúdióban, vagy bárhol is a városban, én pedig egyedül lehetek kicsit a konyhában, de amikor belépek az említett helyiségbe, már késő. Úgy tűnik nem leszek egyedül egyetlen másodpercre sem, szó nélkül, halkan távozni pedig már késő, az asztalnál ücsörgő fiú nagyon is tudatában van annak, hogy társasága akadt.

04.- rész

Sziasztok! :)
Nos, kevesebb lelkesedéssel, de itt vagyok, hogy publikáljam a következő részt. Igazából teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy jó-e az, amit csinálok, hiszen nagyon kevés visszajelzést kapok. Ha tetszik nektek a történet, kérlek benneteket, hogy iratkozzatok fel, kommentben pedig elmondhatjátok a véleményeteket, felőlem akár még rossz is lehet, legalább tanulhatok a hibáimból. :) Ezen kívül kérhettek még link cserét is, és ha bármilyen kérdésetek van akkor az ask.fm profilomon válaszolok.
Élvezzétek ki a nyár utolsó heteit, jó olvasást! :)
Nonci.xx

A telefonom az elmúlt egy órában most csörög harmadszorra.
- Igen? - hosszan fújom ki a levegőt mikor ugyanazt a telefonszámot és nevet látom a kijelzőn.
- Kevesebb, mint 10 perc múlva nálad vagyunk - hangzik a válasz, s a vonal megszakad. Befejezem a hajam igazgatását, amely most lágy fürtökkel keretezi az arcomat, majd az egész alakos tükörben végig mérem magam. A sminkem alig tér el a megszokottól, a szokásos szempillaspirál és ceruza mellé, most tust és vörös rúzst is tettem fel. Végig nézek a ruhámon, egy fekete harisnyát választottam, hozzá fekete ceruzaszoknyával, egy szintén fekete ujjatlan inggel. Mielőtt késznek nyilvánítanám magam, a cipőimhez rohanok, hogy kiválasszak egy, az alkalomhoz kényelmes, lapos talpú darabot, s miután még egyszer utoljára megnézem összképet, elhagyom a szobám. Mit mondhatnék, nem én vagyok a színek embere, tökéletesen megfelel a fekete is, sosem tekintettem erre a színre úgy, minta a sötét és komorság jelképe lenne, hiszen ez, főleg számomra, az eleganciát jelképezi.
El sem hiszem, hogy képes voltam egy ilyen dologra vállalkozni, mikor mindenki tudja, hogy én vagyok a világ legmagányosabb embere, az, aki kifejezetten kerüli a társaságot és az embereket.
A fiúkat a kanapén elterülve találom elmerülve a telefonjaik világában. Egyedül Niall válogat a csatornák között, így ő vesz észre először.
Mikor másfél hónapja idekerültek, a helyzet kínos és frusztrált volt. Még mindig nem tudok túl sok dolgot róluk, és ők sem tudnak rólam annyi információt, de a néhai konfliktusok ellenére jól megvagyunk. Keveset vagyunk együtt, és ez számomra így tökéletes. Engem lefoglal az iskola, hétvégenként pedig egy kávézóban dolgozom, hogy fizetni tudjam a lakbért. A viszonyom mondhatni Liammel és Harryvel a legjobb, a többiek semlegesek, hiszen Zaynnel már az első éjszakájuk napján nem jöttem ki jól, és ez kihatott az elkövetkezendő napokra is. Niall nem beszél sokat, ahogy megfigyeltem ő mintha magának való lenne. Nem avatkozik bele semmibe, nem gerjeszt vitát, nem balhézik, egyszerűen csak boldogan élvezi a maga kis világát. Louis, pedig Louis. Jól megférünk egymás mellet, fáradtabb napjaimon, mikor rám jön a szórakozhatnék, órákat töltünk el egymás társaságában, miközben sírva nevetünk egymás hülyeségein. Talán ő az első olyan élőlény, akit nem zavar a morbid már-már különösen fura humorom, és ő az, akit nem zavar, hogy én mindenen, tényleg mindenen fantasztikusan jót tudok derülni, főleg, ha rólam van szó. Mint kiderült, néha elég értelmetlen mondatok hagyják el a számat, ami nekem elsőre fel sem tűnik, aztán jön Louis, aki szembesít a tényekkel, s miután feldolgozom a hallottakat, egy retardált fókához hasonló hangok törnek fel belőlem, ami több, mint valószínű sértő a fókákra nézve. Talán ez az oka annak, hogy néha esténként is elég jól elszórakoztatjuk egymást, és emiatt néha még a szokásosnál is nehezebben megy a felkelés reggelente.
- Elmész? - Zayn hangja ébreszt fel a gondolataimból, ami kicsit meglep.
- Igen, és mielőtt megkérdeznétek, nem tudom mikor jövök. Rendelhettek kaját, azt csináltok amit akartok, de vannak kivételek. Nem rendezhettek bulit, nem jöhet át senki, ha felforgatjátok a lakást, ti is takarítotok majd fel. Nem pakolok senki után - hadarom le egy szuszra a számukra már rég világos dolgokat.
- Megértettük anyu - vág a szavamba Louis, mire az arcába vágok egy párnát.
- Kihagytad, hogy a pincébe tilos lemenni, bár ennek az okát nem tudjuk - folytatja Harry, mire csak a szememet forgatom, és a kabátomért indulok.
- Utállak titeket - mondom egy kis mosollyal az arcomon.
- Hé, Dakota! - kiált utánam még Liam, mielőtt magukra hagyom őket. - Vigyázz magadra!
- Igyekszem - válaszolom, majd kilépek a sötét éjszakába.
A zene már hangosan dübörög mikor megérkezünk. A villódzó fények elvakítanak, de alig fél óra múlva már a harmadik poharat szorongatom a kezemben. Jól tettem, hogy Julieval ellátogattam a barátnője születésnapi bulijára, hiszen a vártnál sokkal jobb dolog egy ilyen helyen lenni, mint ahogy azt képzeltem.
- Ezt idd meg - hirtelen Julie ugrik elém, és egy újabb poharat nyújt át. Gondolkozás nélkül kóstolok bele a hűs italba, s a tömény vodka egyből égetni kezdni a torkom, de nem törődöm vele, kiürítem a poharat. Lassan éjfélt üt az óra, s addigra én már könnyen beszámítható állapotba kerülök. Sajnálkozva hagyom ott a táncparkettet és az emeletre igyekszem a mosdót keresve, mikor valaki nekem ütközik. Érzem, hogy a felsőmet eláztatja valami folyadék, rémültem kapom fel a fejemet, hogy megkeressem azt a valakit, aki úgy döntött kimossa a ruhám, a szemeim azonnal meg is találják, hiszen itt áll előttem.
- Ne ijedj meg, ez csak víz! - kiáltja túl a zenét, majd a kezét nyújtja felém, amit elfogadok. - Colin vagyok - mutatkozik be.
- Dakota - válaszolom nehezen forgó nyelvvel.
- Ne haragudj, hogy leöntöttelek, nem figyeltem - szabadkozik.
- Nem a te hibád, én nem néztem az orrom elé - válaszolom, és egyből eszembe jut, hogy mintha Juliet és a barátját láttam volna távozni az előbb.
- Merre tartottál az imént? - próbálja fenntartani a beszélgetést, amit igazából nem is bánok. Még ebben a sötétben is elég vonzónak találom, annak ellenére, hogy semmit sem tudok róla, de előfordulhat az is, hogy sokat ittam.
- Haza - mondom az első szót, ami az eszembe jut. - De úgy tűnik, most lépett le a fuvarom - húzom el oldalra a szám.
- Szívesen haza viszlek.
- Ne fáradj! Köszönöm, de nem szeretnélek feltartani, vagy a terhedre lenni.
- Én is távozni készültem lassan, és nem vagy a terhemre - válaszolja, majd a karomnál fogva húzni kezd.
- Te akarsz vezetni? - kerekednek el a szemeim, mikor már az utcán ácsorgunk egy szürke autó mellett, s  meglátom, hogy a volán mögé készül beszállni.
- Én nem ittam semmit, ezért volt szerencséd, hogy vízzel öntöttelek le. Sosem iszom, úgy tűnik veled ellentétben - hangja játékosan cseng. Sokkal megnyugtatóbb őt így hallgatni, mint bent, a dübörgő zenével keveredve.
- Én sem szoktam, most is a barátnőm itatott le - szabadkozom, és ő ismét nevetni kezd.
A kocsiban kellemes meleg van, és én messze lakom, épp ezért történik az, hogy a jóízű beszélgetésünk közepén elálmosodom, s végül akaratom ellenére becsukom a szemeimet, de csak pihentetés céljából. Így következik be az a hiba, hogy elalszom, s az éjszakát nem otthon töltöm, hanem egy vadidegen társaságában. 

03.- rész

Sziasztok! :)
Borzasztóan gyorsan telnek a hetek, de legalább feltehetem a harmadik részt. Annyira nagyon nincs hozzáfűznivalóm, szóval nem is húzom az időt, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Idegen dobozok, tele ismeretlen emberek ismeretlen holmijaival. Nem tudtam mit vállalok, mikor három napja felhívtam a managemantet, hogy készen állok a banda társaságára, s most minden délután nevekkel ellátott dobozok érkeznek hozzám. A szobákat a névvel felcímkézett csomagok sorrendjével válogatom ki, ha nem tetszik nekik, majd cserélnek, nekem egyelőre az a legfontosabb, hogy ne legyenek a dobozaik láb alatt.
Az első nap 'Liam' feliratú dobozok érkeztek, és mikor már azt hittem, hogy sikerült mindent felcipelnem a szobájába, ismét csengettek, egy újabb kört rám bízva. Először a kimerültségre fogtam, hiszen aznap nem voltam a helyzet magaslatán, de a futár, aki igencsak jól nézett ki, nevetve biztosított, hogy jól látok. A 'Louis' címkés dobozokat a következő szobába cipeltem, miután elutasítottam az ajtóban ácsorgó fiú segítségét. Aznap éjszaka abban a szobában aludtam el, így nem ért nagy meglepetés, mikor reggel kimerülten, beállt nyakkal a padlón ébredtem.

Sosem kerültem még olyan helyzetbe, hogy reggel kelljen zuhanyoznom. Sietnem kell! Traktálom magamban, miközben igyekszem csurom vizesen bejutni a szobámba, és magamra aggatni néhány ruhát. Sosem fürödtem még ilyen gyorsan. Próbálok nem sokat időzni a szekrény előtt, így elvetem az ötletet, miszerint szoknyában megyek iskolába.
Péntek lévén nem fordítok túl sok figyelmet a tanulásra, amúgy is könnyű óráim lesznek, és az utolsó kettő, tanár hiány miatt elmarad, ezért a délutánt ismét pakolással töltöm.
Mikor haza érek, a szürke teherautó már az albérlet előtt áll, s amikor látótávolságba kerülök, a szokásos fiút is észreveszem, aki vigyorogva száll ki a kocsiból. Köszönök neki, majd kinyitom a kaput, és előre engedem, hogy az ajtóban lepakolhasson, amíg ledobom a táskámat, majd hozzá is látok Niall holmijainak beköltöztetéséhez.
- Ne tervezz semmit holnapra. Majd találkozunk! - vigyorog, mielőtt távozna.
- Micsoda? - kérdezem, először nem értem miért mondja ezt.
- Délután szállítom le a következő adagot, és ha minden igaz, holnap két embernyi cuccal jövök - pillant a papírjára, én pedig fejben kimatekozom, hogy ezzel el is fogynak a bandatagok, és nem kell több időt a dobozaik cipelésével bajlódnom. Bólintok, s miután elköszön, bezárom a bejárati ajtót.
Másnap délután valóban a maradék két tag dobozai érkeznek. Először 'Harry' aztán 'Zayn' cuccai. Kis cetlikkel jelölöm meg az ajtókat, hogy biztosan ne keverjem össze őket, s mikor végzek, már csak remélni tudom, hogy pár napot pihenhetek mielőtt megjelennek.

Csütörtökön, késő délután érek haza, és az első dolog amit észre veszek az az, hogy öt táska foglalja a helyet a bejáratnál, hozzájuk pedig öt másik srác tartozik, akik a fűben heveredtek le. Nem félnek a lesifotósoktól, ez egy olyan környék, ahol illegális fotót készíteniük, ezért ezt a lehetőséget ki is használják.
A vaskapu nyikorgó zajára mind felkapják a fejüket, nekem pedig elszáll a bátorságom, amit az elmúlt pár percben összeszedtem. Jól néznek ki az tény, de nem szeretnék olyan lenni, aki egyből a lábaik előtt hever, és felkínálja magát nekik, biztos minden nőnemű lény ezt csinálja, és nem utolsó sorban, ők úgyis megkaphatnak bárkit, én pedig tudom, hogy ez a bárki nem én leszek. Feltápászkodnak és sorba állnak, amíg eljutok hozzájuk.
- Te ki vagy? - kérdezi a hosszabb barna hajú.
- Dakota - mondom, s a hangomból tisztán kivehető az értetlenség.
- És te mit csinálsz itt? - érkezik egy másik kérdés a hátam mögül.
- Itt lakom - felelem egyhangúan, majd a kulcsot a zárba helyezem, s miután elfordítom azt, lustán belököm az ajtót. Meg sem állok a nappaliig, aztán csodálkozva veszem észre, hogy mögöttem öt fiú áll felsorakozva, táskákkal, akár a pingvinek.
- Ne haragudj, azt hittük egyedül fogunk itt lakni - kér bocsánatot az első fiú, a fejem felett pedig képzeletbeli kérdőjelek jelennek meg. Kizártnak tartom, hogy egy ennyire megszervezett dologból pont ezt az információt hagyták ki, vagy, hogy nem furcsállták azt sem, hogy a bejárati ajtó zárva van, és senki sincs itt nekik, hogy kinyissa, szabad bejárásúvá téve ezzel a lakást.
- Harry vagyok - a hosszú hajú kezét nyújtja felém, majd hirtelen a látóterembe egy szőke srác jelenik meg.
- Niall vagyok - a mosolya édes, gondolom, miközben próbálom az arcához kötni a nevét.
- Liam - kerül elém egy barna hajú fiú, s mikor Louis is bemutatkozik, már előre tudom, hogy bár nem hasonlítanak, keverni fogom őket.
- Zayn - a fekete hajú srác nem nyújt kezet, és mondhatni csupán addig pillant rám, amíg elmondja a nevét. - Késtél - mondja alig hallhatóan.
- Zayn - a mellette lévő barna hajú fiú vállon üti, miközben szigorú pillantással néz rá.
- Ne haragudj, iskolában voltam - morgom. - A cuccaitokat a szobáitokba vittem.
- Te turkáltál a holmijainkban? - förmed rám az egyikük, mire értetlen arccal meredek rá.
- Múlt héten majdnem mindennap egy futár, a neveitekkel ellátott dobozokat hozott ide. Egyikbe sem néztem bele, csak felcipeltem őket az emeletre, szobánként rendezve - válaszolom viszonylag nyugodt hangnemben. Már most érzem, hogy ezzel a fiúval nem fogok jól kijönni.
- Ne foglalkozz vele, nehezen nyílik meg mások előtt - mondja azt hiszem Liam.
Mindegyiküket végig mérem, és már most bánom, hogy Zayn került a mellettem lévő szobába, ha ezt megtudja biztosan cserélni akar majd valakivel.
Az említett fiú eltűnik köreinkből, ezért úgy döntök kiosztom a szobákat, és megmutatom a fontosabb helyiségeket is.
Elsőnek indulok fel a lépcsőn, mikor azt hiszem Louis lép mellém. Alaposan szemügyre veszem, hogy a későbbiekben megkülönböztethessek mindenkit mindenkitől. Ujjatlan fekete felsőt visel, szintén fekete nadrággal, a haja barna, a tetoválásaiban pedig van valami ami megfog. Már első ránézésre szimpatikusnak tűnik, a szarvas tetoválásával pedig egyenesen a szívembe lopja magát.
- Kérdezhetek valamit? - szólal meg, mikor felérünk az emeletre.
- Most is azt teszed - válaszolom, ahogy a szobájához irányítom. Minden ajtón egy cetlit hagytam, hogy elsősorban tudjam kinek hova pakoltam le a dobozait, és azért is, hogy tudjam, melyikük hol lakik.
- Miért nem kérdezted meg, hogy kik vagyunk, egyáltalán miért nem lepődtél meg? - a kérdése jogos. - Nem mintha baj lenne, csak tudod, nekem ez az egész fura.
- A helyzet egyszerű, amíg a managemantetek meg nem látogatott, nem tudtam róla, hogy kik vagytok, lehet, hogy hallottam már tőletek pár zenét, vagy láthattalak titeket valamelyik újságban vagy tévécsatornán, de az információkészletem rólatok egyenlő a nullával. Egyébként veletek ellentétben én tudtam, hogy jönni fogtok, és ha most nem haragszol beszélnem kell azzal a mogorva társatokkal, aki a jelek szerint nem nagyon kedvel engem - válaszolom, és még mielőtt bármit is mondhatna, tovább megyek a folyosón, majd megállok az utolsó előtti szoba előtt. Az ajtó nyitva, de ez hiába az én lakásom, a szoba már az ő területe, és nem hiszem, hogy szerezhetnék nála jó pontot azzal, ha már az első nap rátörök. Kopogok az ajtón, s miután megkapom az engedélyt, belököm az ajtót.
- Miben segíthetek? - kérdezi, miközben fel sem néz a matatásból. Fekete haja tökéletesen be van lőve, ő is, mint Louis, fekete nadrágot, és fekete felsőt visel. Azt hittem legalább az öltözködésük segít majd a megkülönböztetésben. Nem néz fel, de tudom, hogy tisztában van vele ki látogathatta meg.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - bukik ki belőlem az első kérdés még a mondandóm előtt.
- A fiúk nem szoktak kopogni, csak berontanak.
- Nem akarlak zavarni, tudom, hogy nem kedvelsz, csak szólni szerettem volna, hogy a melletted lévő szoba az enyém. Ha ez ellen bármi féle kivetni valód van, vagy csak nem tetszik a szoba, valakivel nyugodtan cserélhetsz. A többieknek már mondtam ezt a lehetőséget, mikor eltűntél - hadarom a lehető leggyorsabban, kimerült vagyok, és nem érzem azt, hogy veszekednem kéne egy hozzám hasonló emberrel. Zayn első ránézésre nem tűnik emberbarátnak, ahogy én sem tartom magam annak, de kitudja, lehet pár hét után ő lesz majd a legjobb barátom, ami most így nevetségesnek is tűnhet. Nem várom meg a válaszát, hátat fordítok, és úgy döntök megnézem a többieket,  hátha szükségük van egy kis segítségre.
- Dakota, várj! - kiált utánam, és ez eléggé megdöbbent.
- Valami baj van?
- Ne haragudj, ha bunkó vagyok, nem szándékosan teszem, csak mostanában összegyűltek a dolgok a fejem felett, és nem utolsó sorban azt sem akarom, hogy azt hidd utállak, csak azért mert rossz időket élek meg - szinte alig hallom a szavait, és nem is akarom elhinni.
- Rendben van, én nem haragszom - válaszolom egy erőltetett mosollyal az arcomon. - Ha szükséged van valamire, vagy ha beszélgetni szeretnél nyugodtan szólj, itt leszek - tájékoztatom, majd magára hagyom, miközben el sem hiszem, hogy ezt mondtam.
Az este folyamán úgy tűnik mindenkinek sikerül berendezkedni, és nincs gond a szobák beosztásával sem. Mikor vacsorát főzök, Liam és Harry besegítenek, a többszöri visszautasításom ellenére is. A segítségükkel előbb végzek, és ezalatt az idő alatt őket is megtudom figyelni. Liam barna hajú, farmert és egy fehér pólót visel, amivel kitűnik a többiek közül. A kézfejeit is tetoválások borítják, amit ugyanúgy felfedeztem már Zayn kezén is. Szeretem a tetoválásokat, de ezen a testrészen nem tudom elviselni, kicsit bántja a szemem, olyan, mintha a kezük mindig piszkos lenne. Az arca kellemes mosolyt áraszt, ő volt az, aki leszidta Zaynt, mikor hazajöttem. Harry szűk nadrágot visel, talán szűkebb, mint az enyém, és hozzá fura mintás inget vett fel, ami nincs teljesen begombolva. Először furának tűnik, de mire végzünk a főzéssel már teljesen megszokom. Szemet szúrnak az érdekes tetoválásai a mellkasán, ahol két madár, alatta pedig egy hatalmas pillangó pihen, a karján lévő minta pedig egy meztelen sellőt ábrázol. Sokáig bámulhatom, mert észreveszi, és megszólal.
- Hülyeség, nem? - nevet fel, majd a másik kezével a hajába túr.
- Ha neked tetszik, csináld nyugodtan. Nincsenek ellenemre a tetoválások, de nekem kicsit sok, hogy egy meztelen alakot viseljek a karomon.
- Tudom, azóta már én is megbántam, és úgy döntöttem, hogy abba is hagyom ezt a tetoválós dolgot. Amennyi hülyeséget magamra varrattam már, nem kell több - a hangja mély, és rekedtes, egyből kiszúrom, hogy ő lehet a lányok kedvence.
Utolsónak Niall marad, aki szőke hajával, és tiszta bőrével kitűnik a többiek közül, mégis átlagos. Vacsora után sokat beszélgetek vele. Segít lepakolni az asztalt, és nem hagy magamra a mosogatáskor sem. Kedvesnek tűnik, van valami a mosolyában, és a szerénységében, ami megfog.
Este mikor lefekszem, már előre tudom, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy elfogadtam a társaságukat, kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő, hiszen a jó dolgokból könnyen alakulhatnak borzalmas dolgok is.

02.- rész

Sziasztok! :)

Nos, először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért mindig rövid részeket írok, és sajnos azt kell mondjam, ennek a résznek a terjedelme sem lett valami megfelelő. A továbbiakban igyekszem majd minden részt ott bővíteni, ahol csak lehet, de még vissza kell rázódnom ebbe a helyzetbe. Legyetek szívesek írjátok le kommentben, chaten, askon, vagy akár e-mailben, ha bármilyen észrevételetek van a történettel kapcsolatban, vagy akár a szimpla véleményeteket, ugyanis olyan kevés visszajelzést kapok, hogy nem tudom jó-e egyáltalán amit csinálok, és ezt az egészet nem magamnak akarom csinálni, hanem nektek, olvasóknak.
Aki pedig itt van, és szán időt arra, hogy mindezt elolvassa, annak köszönöm szépen! <3
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Az utolsó óra, utolsó 20 percében már senkinek sincs kedve tanulni, és úgy tűnik a tanár is feladta már a küzdelmet péntek lévén. Páran csendben ücsörögnek, van, aki a tanárral beszélget, a többiek pedig azon versenyeznek, kinek lesz jobb a hétvégéje. Egyre nehezebb kínokat élek meg a percek múlásával, s ezen a most a kezemben szorongatott vaskos könyv sem segít, ami elvonhatná a figyelmem. Hosszas kérlelés után, a tanár belement abba, hogy tanítás mentesen töltsük az utolsó óránkat, azonban mégsem mehetünk el, éppen ezért mondhatni én vagyok a legboldogabb, mikor megszólal a csengő, s talán elsők között is hagyom el a termet.
Borzasztóan fáradtnak érzem magam, mikor beesek az albérlet kapuján, a bejáratig pedig már kínszenvedés eljutni. Nem szeretem a péntekeket, ilyenkor az egész heti fáradtság egyszerre jön ki rajtam, és még ahhoz is lusta vagyok, hogy pislogjak. Először a konyhába megyek, hogy valami ehetőt kreáljak magamnak, s amíg a tésztám a mikróban melegszik, az emeletre igyekszem, hogy átöltözhessek. Egy sima fekete cicanadrágot veszek fel, egy bő pólóval, és amikor eljutok oda is, hogy a szoknyám a szennyesbe dobjam, az utam már csak a konyhába vezet. A lépcső tetején felpattanok a korlátra, így csúszok le a földszintig, ahol egy kecses mozdulattal leugrom a padlóra. Miután magamhoz veszem az ebédem, a nappaliban foglalok helyet, az egyik sorozatom társaságában. Imádom nézni őket, órákig tudom csinálni, ezért fordul elő néha az, hogy a délutáni sorozatnézés hajnali 2-ig is eltarthat.
Beletelik egy kis időbe mire rájövök, hogy az álmomból a csengő monoton hangja ébresztett fel. Óráknak tűnő percek múlnak el, mire sikerül kimásznom a takaró és a párnák fogságából, sietnem azonban nem kell, a váratlan vendégem nem adja fel, kitartóan tenyerel a csengőn. Ennyit a sokáig alvásról. Felkapok egy melegítőnadrágot és egy vastag pulcsit, s mialatt a földszintre érek sikerül magamra aggatnom őket, hogy ne egy combközépig érő pólóban kelljen ajtót nyitnom, bárki is keres szombat délelőtt. A tükörben elszörnyedek a kócos hajam, és a fáradtságtól gyűrött arcom láttán, de már nem tudok mit csinálni. A hajamat egy laza kontyba kötöm, majd elcsoszogok az ajtóig, hogy megszűnjön ez a lárma, ami miatt már lassan hasogat a fejem. Mikor ajtót nyitok enyhe döbbenet ül ki az arcomra a két ismeretlen férfit látva.
- Jó napot, Harry Magee vagyok, ő pedig a munkatársam Richard Griffiths - mutatkozik be a jobb oldali férfi, majd a bal oldalára mutat, hogy kezet foghassak Richarddal is.
- Jó napot! - hebegem, miközben arrébb állok, hogy beengedhessem őket. - Igazán sajnálom, hogy így fogadom önöket, nem számítottam vendégekre -  magyarázkodom, s megigazítom a pulóverem, miközben a konyhába irányítom őket.
- Nem értem, hogy az idelátogatásunk, miért is lehetne meglepő, hiszen a múlt héten tájékoztattuk önt - a modora kimért és fegyelmezett, a hangjában azonban nincs semmi gúny.
- Én nem emlékszem semmiféle tájékoztatásra - motyogom az orrom alatt, de még mielőtt bármiféle reakciót is kaphatnék a két idegentől, faképnél hagyom őket, és a folyosóra rohanok, ahol a leveles kosár áll. Az ujjaim fürgén futtatom át a borítékokon, majd a kezembe akad az a darab, amit még múlthét pénteken nyomott a kezembe a pizzás fiú. Csak a nevem szerepel rajta, azt hittem valami képeslap, ezért nem is fordítottam felé nagy figyelmet, aztán egy idő után el is felejtettem. Nem bontom fel az üzenetet, csak visszasétálok a férfiakhoz. Felmutatom a borítékot, és kérdő tekintettel vizsgálom őket. Richard bólint, én pedig már nyitnám is fel a borítékot, mikor megszólal.
- Már nem szükséges elolvasnia, hiszen itt vagyunk - még el sem kezdi a mondatát, már érzem, hogy ideges leszek. Egy borítékot küldenek, amin csak a nevem szerepel, és elvárják, hogy tárt karokkal fogadjam őket?! - A levél lényege az, hogy végeztünk egy kis kutatást a városban, és egyedül ezt az egy albérletet találtuk, ami a városközponttól távol esik, nem feltűnő, és a több, mint öt szobás lakásban mindössze egy fő lakik.
A fejemben a gondolatok egymást kergetik, az idegeskedés mellé beköltözik a kétségbeesés is. Mi lesz, ha kifognak lakoltatni? Nem mehetek vissza a szüleimhez, és végképp nem mehetek vissza a kollégiumba. Az arcom lesápad és szédülni kezdek, azonnal le kell ülnöm, az a furcsa, bizonyos érzés megint a hatalmába kerít, nincs kizárva, hogy el is ájulhatok.
- Nyugodjon meg, mi csak azért vagyunk itt, hogy körbe nézhessünk, és megállapítsuk, hogy az ön otthona megfelel-e egy bizonyos társaságnak egy kis időre.
- Bizonyos társaság? - egy kicsit megnyugszom, de a kérdőjelek továbbra is ott ugrálnak a fejem körül. Miért pont az az albérlet kell nekik, ahol én lakom? Miért kell pont ennek a lakásnak megfelelnie? És ki az a bizonyos társaság?
- Ne aggódjon, nem jelentenek gondot, ha bele egyezik, akkor egy szerződést íratnánk alá önnel, amiben titoktartásra kérjük.
- És nekem mi hasznom lesz ebből? - bukik ki belőlem az első kérdés. Tudom, hogy borzalmas ötlet belemenni ilyen dolgokba, ahogy azt is érzem, megfogom bánni már azt is, hogy beengedtem ezt a két férfit az otthonomba, vagy, hogy nem dobtam ki azonnal a levelet, amit napokkal ezelőtt kézbesítettek nekem.
- Megegyezhetünk bármiben, egyelőre csak körbe néznénk és természetesen hagyunk pár nap gondolkozási lehetőséget is - mondja Harry. Aprót bólintok, majd készségesen a kérésüknek megfelelően körbe vezetem őket. A ház elnyeri a tetszésüket, én pedig kezdetnek cserébe információkat kérek erről a bizonyos társaságról, akikről elsőnek azt tudom meg, hogy egy világhírű fiúbanda tagjai. Előfordulhat, hogy a rádióban, újságokban, esetleg valamelyik csatornán láttam vagy hallottam már őket, de jelenleg semmilyen információt nem nyújt az a két szó, hogy One Direction. Biztosítom a két férfit, hogy meggondolom az ajánlatukat, és pár napon belül értesítem őket az általuk megadott telefonszámon, ha úgy döntök élek a lehetőséggel, és akkor is, ha időközben meggondolom magam.
A két férfi alig 2 órán belül távozik, én pedig tehetetlenül ácsorgok a nappali közepén. Nem tudom mihez kezdjek, és ez az érzés annyira nyomaszt, mintha a világ összes gondja az én nyakamba szakadt volna egyetlen másodperc alatt.
Amíg átgondolom, és mérlegelem a helyzetet, megvizsgálom az előnyöket és hátrányokat, úgy döntök, hogy ebédet készítek, s amíg a spagettimmel a pincébe vonulok, hogy ebéd közben kreativitással vegyítve elmerülhessek a gondolataimban, amik lassan megfojtanak, észre sem veszem, hogy a nap időközben lebukik az égboltról, én pedig csak ismét túlélek egy hétvégét anélkül, hogy bármi hasznosat is csinálnék, miközben döntök a sorsomról, ami lehet, az egész életemet megváltoztathatja.