05.- rész

Sziasztok! :)
Nos, borzalmasan érzem magam, ugyanis ez az utolsó rész a nyár folyamán. A későbbiekben remélem, hogy sikerülni fog hamar publikálni a részeket, igyekszem előre megírni őket, hogy több időm legyen szöszmötölni, ha elakadok valahol. A történet egyébként felkerült wattpadra is, ahol még teljesen idegennek látok mindent, de igyekszem oda is hetente feltölteni a részeket.
Kérlek benneteket, hagyjatok magatok után nyomot, remélem így pár rész elteltével kialakult már bennetek egy vélemény a bloggal kapcsolatban.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Reggel mikor felébredek, az elviselhetetlen fejfájás miatt képtelen vagyok kinyitni a szemeimet. Sokáig maradok így, hason fekve igyekszem összeszedni magam, miközben megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére, aztán ráveszem magam, hogy felkeljek, ám amikor kinyitom a szemeimet egy teljesen ismeretlen szobában találom magam. Megpróbálok felülni, de a szoba továbbra is ismeretlen marad. Csodálkozva pillantok a másik oldalamra, ahol egy kitetovált, félmeztelen srác alszik. Méghozzá elég jóképű srác. Lesápadok, mikor észreveszem, hogy egy idegen póló van rajtam, ami a combomig ér, a ruháim pedig kiterítve pihennek az ágy melletti széken. Vadul kezdek kutakodni a gondolataimban. Hol vagyok? Ki ez a srác? Hogy kerülök ide? Lefeküdtünk? Miért az ő ruhájában voltam? Aztán beugrik. Colin.
Próbálok minél halkabban felöltözni, miközben arra gondolok mi is történhetett tegnap este. A lépcsőn lefelé eszembe jut, hogy a mosdóba indultam, mikor valaki leöntött. A ruhám tiszta víz lett, ezért volt a székre terítve. Aztán eszembe jut, hogy a lépcsőről Julie-t és a barátját láttam távozni, ezért szálltam be Colin kocsijába, felajánlotta, hogy hazavisz. Aztán elaludtam. Az utolsó képkockák arról a jelenetről  maradtak meg, mikor a karjában visz fel a lépcsőn, én pedig nyöszörgök valamit, emlékszem mégsem válaszoltam a kérdéseire, pedig pár percre magamnál voltam. Colin  nem tudott haza vinni, azt sem mondtam meg neki hol lakom. Kínosan érzem magam, főleg azért, mert a kedves gesztusa után, szó nélkül távozom. A bűntudatomat mégis enyhíti, hogy talán többet úgysem fogunk találkozni.
Az utcára érve rájövök, hogy egyáltalán nem tudom hol vagyok, hiszen a saját lakásom környékét sem ismerem. Előhalászom a telefonomat, s csodálkozva veszem észre a több, mint húsz nem fogadott hívást Liamtől. Az akksi nem bírja már sokáig, ezért a maradék százalékokat nem telefonálgatásokra akarom használni,  így rányomok  a GPS-re, beírom az első utca nevet, amit először meglátok, aztán elindulok a kis kék nyilacska irányába. Másodperceken múlik csak, hogy ne dobjam el a telefont, mikor észreveszem, hogy mindössze másfél utcányira lakom csak, ezért inkább elteszem a készüléket, miközben morgolódva, fejfájással küszködve teszem meg a maradék utat. Másra sem vágyom jobban, mint egy kiadós alvásra, és egy fájdalomcsillapítóra.
Hamar megteszem ezt a rövidke távot, az ajtóban matatni kezdek a kulcsom után, nem tudom, hogy a fiúk ébren lehetnek-e most, a biztonság kedvéért mégis csendben megyek be. Azt sem tudom hány óra lehet. Elosonok a konyháig, ahol elmarok egy szem gyógyszert, s miután beveszem az emeletre indulok. Nincs kedvem senkivel sem találkozni, mégis abban a pillanatban, ahogy belépnék a saját szobámba, kinyílik egy ajtó, én pedig hiába gyorsítok, hogy elbújjak, késő.
- Dakota!
- Ne, Liam! Nagyon fáradt vagyok, nincs kedvem magyarázkodni – nyüszögöm, mint egy hisztis hét éves, de már nem tudok menekülni, itt áll velem szemben.
- Dakota, hol voltál? Rengetegszer hívtalak – a hangja kimért, mégis nyugodtan beszél.
- Tudom. A fuvarom lelépett, ezért nem tudtam haza jönni, nem mintha rád tartozna – morgom.
- Minket is hívhattál volna.
- Tudtommal ti nem hagyhatjátok el a házat, nem gondolod, hogy elég feltűnő lett volna, ha a One Direction egyik tagja jelenik meg egy bulin, hogy értem jöjjön?
- Azzal  nem mented ki magad, ha kifogásokat keresel, hogy miért is maradsz ki estére, és miért nem veszed fel a rohadt telefonodat sem – a fáradtságom ellenére egyre éberebb leszek.
- Ha válaszolok az idegesítő kérdéseidre, békén hagysz? – csattanok fel. – Itt másként mennek a dolgok, Liam. Nem várhatod el, hogy mindenki úgy táncoljon ahogy te fütyülsz. Semmi közöd ahhoz, se neked, se a többieknek, hogy hol voltam, miért nem jöttem haza, és miért nem vettem fel azt a rohadt telefont – szinte már üvöltök. Fél szemmel érzékelem, ahogy a szomszédos ajtók résnyire kinyílnak, azt hiszem Harry és Niall még közeledni is próbál felénk. Én azonban megemberelem magam, hátat fordítok, majd becsapom az ajtót, s mielőtt valaki rám ronthatna kulcsra is zárom.
- Azért, mert nem vagy emberekhez szokva, lehetnél kicsit kedvesebb is – a fa tompít, de nem nyomja el a szavakat, még így is hallom Liamet, de nem érdekel. Észre sem veszem mikor kezdek el sírni, csak amikor a kis kövér cseppek elkezdenek leszánkázni az arcomon, s eltűnnek a felsőm nyakánál. Nem akarok sírni, mégsem tudom abba hagyni. A fejem ismét fájni kezd, én pedig összegömbölyödve bújok be a takaróm alá, megpróbálva ezzel kizárni mindent és mindenkit. A többszöri telefonhívások sem érdekelnek, az elmúlt órában a készülék most csöröghet hatodszorra, de nem veszem fel, ugyanakkor nem fordítok figyelmet az ajtó felé sem, ahol néha egy-egy halk kopogás zavarja meg a csendet. A fal felé fordulok, s mikor az arcom megszárad a könnyeimtől, én már az álmok világában járok.
Késő délután van, mikor felébredek. Szerencsémre a hétvégém szabad, nem kell dolgozni mennem, amiért rettenetesen hálás vagyok. Sokáig fekszem az ágyamban, aztán rászánom magam, hogy legalább a telefonomra vessek egy pillantást. Legalább 20 nem fogadott hívás jelenik meg a kijelzőn, és talán feleannyi üzenet is. Gyorsan pörgetem át őket, de a türelmem, és a lelkiállapotom azt súgja, hogy csak egyetlen üzenetre válaszoljak. Te tűntél el... pötyögöm be a szavakat, de úgy tűnik Julie éberebb nálam, mert szinte azonnal válaszol. Állítása szerint sokáig ott maradt a barátjával, s csak a kora reggeli órákban vette észre, hogy eltűntem.  A még kissé hiányos emlékezetem nem nyújt túl sok segítséget, abban azonban biztos vagyok, hogy a lépcsőn ácsorogva, egy vörös hajú lányt láttam távozni. Félre dobom a telefont, nem akarom felidegesíteni magam, hiszen több, mint valószínű, hogy nem Juliet láttam.
Az oldalamra fordulok, s a figyelmem inkább az álomfogómra fordítom. Többször is végighúzom az ujjaim a puha tollakon, szemeimmel alaposan áttanulmányozom, órákig tudom ezt csinálni. Aztán ismét megrezzen mellettem a telefon, és egy olyan név jelenik meg a kijelzőn, amire a legdurvább álmomban sem számítok. Többször is elolvasom a feladó nevét, mielőtt megnyitom az üzenetét, képtelen vagyok elhinni hogyan történhetett ez. Egyben haza jutottál? :) Áll az üzenetben, én pedig köpni-nyelni nem tudok mikor tudatosul bennem, hogy ő valóban Colin. Hosszas regényt írok neki amiben bocsánatot kérek a szó nélküli távozásom miatt, ugyanakkor megköszönöm a segítségét is, és nem utolsó sorban nem felejtem el megkérdezni azt sem, hogy ő miért van elmentve az én telefonomban. Óráknak tűnő percek telnek el, de megéri, ugyanis az előbb feltett kérdésemre választ is kapok. A dolgok nehezen állnak össze a fejemben, a lényeg mégis ugyanaz. Az utolsó ébren töltött perceimet azzal töltöttem, hogy átadtam Colinnak a telefonom, aki nemcsak a saját telefonszámát írta be a telefonkönyvembe, ezzel együtt megszerezte az én számomat is.
Megtehetném, hogy nem írok vissza, kitörölhetném őt a névjegyzékből, el is dobhatnám a telefonom, azonban most nincs kedvem ezt tenni. Mosolyogva válaszolok a kérdéseire, és talán még egy találkában is benne lennék, ha a korgó hasam nem szakítana félbe. Teljesen tanácstalan leszek a fiúval kapcsolatban, nem akarok, mégis tudom, hogy kételyeket hagyok benne azzal, hogy azt írom meglátom mit tehetek. Elköszönök tőle, és biztosítom, hogy később még keresni fogom, annak ellenére, hogy reggel azt hittem sosem látom többet. Nem akarok tőle többet, mint barátság, hiszen egy ilyen srác úgysem akarhat többet tőlem. Mondogatom magamban, amíg hosszas gondolkozás után a konyhába indulok. A lépcsőn lefelé menet reménykedem benne, hogy a fiúknak valami dolguk van egy stúdióban, vagy bárhol is a városban, én pedig egyedül lehetek kicsit a konyhában, de amikor belépek az említett helyiségbe, már késő. Úgy tűnik nem leszek egyedül egyetlen másodpercre sem, szó nélkül, halkan távozni pedig már késő, az asztalnál ücsörgő fiú nagyon is tudatában van annak, hogy társasága akadt.