02.- rész

Sziasztok! :)

Nos, először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért mindig rövid részeket írok, és sajnos azt kell mondjam, ennek a résznek a terjedelme sem lett valami megfelelő. A továbbiakban igyekszem majd minden részt ott bővíteni, ahol csak lehet, de még vissza kell rázódnom ebbe a helyzetbe. Legyetek szívesek írjátok le kommentben, chaten, askon, vagy akár e-mailben, ha bármilyen észrevételetek van a történettel kapcsolatban, vagy akár a szimpla véleményeteket, ugyanis olyan kevés visszajelzést kapok, hogy nem tudom jó-e egyáltalán amit csinálok, és ezt az egészet nem magamnak akarom csinálni, hanem nektek, olvasóknak.
Aki pedig itt van, és szán időt arra, hogy mindezt elolvassa, annak köszönöm szépen! <3
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Az utolsó óra, utolsó 20 percében már senkinek sincs kedve tanulni, és úgy tűnik a tanár is feladta már a küzdelmet péntek lévén. Páran csendben ücsörögnek, van, aki a tanárral beszélget, a többiek pedig azon versenyeznek, kinek lesz jobb a hétvégéje. Egyre nehezebb kínokat élek meg a percek múlásával, s ezen a most a kezemben szorongatott vaskos könyv sem segít, ami elvonhatná a figyelmem. Hosszas kérlelés után, a tanár belement abba, hogy tanítás mentesen töltsük az utolsó óránkat, azonban mégsem mehetünk el, éppen ezért mondhatni én vagyok a legboldogabb, mikor megszólal a csengő, s talán elsők között is hagyom el a termet.
Borzasztóan fáradtnak érzem magam, mikor beesek az albérlet kapuján, a bejáratig pedig már kínszenvedés eljutni. Nem szeretem a péntekeket, ilyenkor az egész heti fáradtság egyszerre jön ki rajtam, és még ahhoz is lusta vagyok, hogy pislogjak. Először a konyhába megyek, hogy valami ehetőt kreáljak magamnak, s amíg a tésztám a mikróban melegszik, az emeletre igyekszem, hogy átöltözhessek. Egy sima fekete cicanadrágot veszek fel, egy bő pólóval, és amikor eljutok oda is, hogy a szoknyám a szennyesbe dobjam, az utam már csak a konyhába vezet. A lépcső tetején felpattanok a korlátra, így csúszok le a földszintig, ahol egy kecses mozdulattal leugrom a padlóra. Miután magamhoz veszem az ebédem, a nappaliban foglalok helyet, az egyik sorozatom társaságában. Imádom nézni őket, órákig tudom csinálni, ezért fordul elő néha az, hogy a délutáni sorozatnézés hajnali 2-ig is eltarthat.
Beletelik egy kis időbe mire rájövök, hogy az álmomból a csengő monoton hangja ébresztett fel. Óráknak tűnő percek múlnak el, mire sikerül kimásznom a takaró és a párnák fogságából, sietnem azonban nem kell, a váratlan vendégem nem adja fel, kitartóan tenyerel a csengőn. Ennyit a sokáig alvásról. Felkapok egy melegítőnadrágot és egy vastag pulcsit, s mialatt a földszintre érek sikerül magamra aggatnom őket, hogy ne egy combközépig érő pólóban kelljen ajtót nyitnom, bárki is keres szombat délelőtt. A tükörben elszörnyedek a kócos hajam, és a fáradtságtól gyűrött arcom láttán, de már nem tudok mit csinálni. A hajamat egy laza kontyba kötöm, majd elcsoszogok az ajtóig, hogy megszűnjön ez a lárma, ami miatt már lassan hasogat a fejem. Mikor ajtót nyitok enyhe döbbenet ül ki az arcomra a két ismeretlen férfit látva.
- Jó napot, Harry Magee vagyok, ő pedig a munkatársam Richard Griffiths - mutatkozik be a jobb oldali férfi, majd a bal oldalára mutat, hogy kezet foghassak Richarddal is.
- Jó napot! - hebegem, miközben arrébb állok, hogy beengedhessem őket. - Igazán sajnálom, hogy így fogadom önöket, nem számítottam vendégekre -  magyarázkodom, s megigazítom a pulóverem, miközben a konyhába irányítom őket.
- Nem értem, hogy az idelátogatásunk, miért is lehetne meglepő, hiszen a múlt héten tájékoztattuk önt - a modora kimért és fegyelmezett, a hangjában azonban nincs semmi gúny.
- Én nem emlékszem semmiféle tájékoztatásra - motyogom az orrom alatt, de még mielőtt bármiféle reakciót is kaphatnék a két idegentől, faképnél hagyom őket, és a folyosóra rohanok, ahol a leveles kosár áll. Az ujjaim fürgén futtatom át a borítékokon, majd a kezembe akad az a darab, amit még múlthét pénteken nyomott a kezembe a pizzás fiú. Csak a nevem szerepel rajta, azt hittem valami képeslap, ezért nem is fordítottam felé nagy figyelmet, aztán egy idő után el is felejtettem. Nem bontom fel az üzenetet, csak visszasétálok a férfiakhoz. Felmutatom a borítékot, és kérdő tekintettel vizsgálom őket. Richard bólint, én pedig már nyitnám is fel a borítékot, mikor megszólal.
- Már nem szükséges elolvasnia, hiszen itt vagyunk - még el sem kezdi a mondatát, már érzem, hogy ideges leszek. Egy borítékot küldenek, amin csak a nevem szerepel, és elvárják, hogy tárt karokkal fogadjam őket?! - A levél lényege az, hogy végeztünk egy kis kutatást a városban, és egyedül ezt az egy albérletet találtuk, ami a városközponttól távol esik, nem feltűnő, és a több, mint öt szobás lakásban mindössze egy fő lakik.
A fejemben a gondolatok egymást kergetik, az idegeskedés mellé beköltözik a kétségbeesés is. Mi lesz, ha kifognak lakoltatni? Nem mehetek vissza a szüleimhez, és végképp nem mehetek vissza a kollégiumba. Az arcom lesápad és szédülni kezdek, azonnal le kell ülnöm, az a furcsa, bizonyos érzés megint a hatalmába kerít, nincs kizárva, hogy el is ájulhatok.
- Nyugodjon meg, mi csak azért vagyunk itt, hogy körbe nézhessünk, és megállapítsuk, hogy az ön otthona megfelel-e egy bizonyos társaságnak egy kis időre.
- Bizonyos társaság? - egy kicsit megnyugszom, de a kérdőjelek továbbra is ott ugrálnak a fejem körül. Miért pont az az albérlet kell nekik, ahol én lakom? Miért kell pont ennek a lakásnak megfelelnie? És ki az a bizonyos társaság?
- Ne aggódjon, nem jelentenek gondot, ha bele egyezik, akkor egy szerződést íratnánk alá önnel, amiben titoktartásra kérjük.
- És nekem mi hasznom lesz ebből? - bukik ki belőlem az első kérdés. Tudom, hogy borzalmas ötlet belemenni ilyen dolgokba, ahogy azt is érzem, megfogom bánni már azt is, hogy beengedtem ezt a két férfit az otthonomba, vagy, hogy nem dobtam ki azonnal a levelet, amit napokkal ezelőtt kézbesítettek nekem.
- Megegyezhetünk bármiben, egyelőre csak körbe néznénk és természetesen hagyunk pár nap gondolkozási lehetőséget is - mondja Harry. Aprót bólintok, majd készségesen a kérésüknek megfelelően körbe vezetem őket. A ház elnyeri a tetszésüket, én pedig kezdetnek cserébe információkat kérek erről a bizonyos társaságról, akikről elsőnek azt tudom meg, hogy egy világhírű fiúbanda tagjai. Előfordulhat, hogy a rádióban, újságokban, esetleg valamelyik csatornán láttam vagy hallottam már őket, de jelenleg semmilyen információt nem nyújt az a két szó, hogy One Direction. Biztosítom a két férfit, hogy meggondolom az ajánlatukat, és pár napon belül értesítem őket az általuk megadott telefonszámon, ha úgy döntök élek a lehetőséggel, és akkor is, ha időközben meggondolom magam.
A két férfi alig 2 órán belül távozik, én pedig tehetetlenül ácsorgok a nappali közepén. Nem tudom mihez kezdjek, és ez az érzés annyira nyomaszt, mintha a világ összes gondja az én nyakamba szakadt volna egyetlen másodperc alatt.
Amíg átgondolom, és mérlegelem a helyzetet, megvizsgálom az előnyöket és hátrányokat, úgy döntök, hogy ebédet készítek, s amíg a spagettimmel a pincébe vonulok, hogy ebéd közben kreativitással vegyítve elmerülhessek a gondolataimban, amik lassan megfojtanak, észre sem veszem, hogy a nap időközben lebukik az égboltról, én pedig csak ismét túlélek egy hétvégét anélkül, hogy bármi hasznosat is csinálnék, miközben döntök a sorsomról, ami lehet, az egész életemet megváltoztathatja.