08.- rész

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom, hogy csak most jelentkezem, és a múlt héten még részt sem hoztam. Az igazság az, hogy semmilyen ötletem nem volt. Nem vagyok profi, nekem nem megy az, hogy leülök és megírom az egészet. Rengeteg időre és gondolkozásra van szükségem ahhoz, hogy egy rész megszülessen, de mindegy, nem akarok mentegetőzni.

Remélem maradtatok itt még azért egypáran. A részt gyengének érzem, de ha 1 hónapom lenne rá, akkor sem tudnék jobbat kihozni belőle. Nem ígérem biztosra, hogy jövő héten hozom a következő részt, de nagyon igyekszem majd. Publikálom ezt a részt, de borzalmasan rövidnek érzem, talán rövidebb is, mint a többi, nem látom telefonról a karakterek számát. A jövő hétig viszont igyekszem majd hosszabbra írni.

Jó olvasást! :)

Nonci.xx

Imádok reggel egy hatalmasat nyújtózkodni, mikor felébredek. Érdekes hangokat hallatok magamból, miközben a hátamon fekszem, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik oldalamra fordulok, hogy biztosan sikerüljön minden izmomat kinyújtóztatnom. A levegő egy pillanatra a tüdőmben marad, annyira megijedek a még mellettem szuszogó fiút látva. El is felejtettem, hogy itt van. A szobában nincs valami meleg, így feljebb húzom rajt a takarót, én pedig kimászom az ágyból. Ugyan kissé fáradt vagyok, már nem tudnék visszafeküdni annak tudatában, hogy nem egyedül fekszem az ágyban. Nem is emlékszem hány óra lehetett, mikor kopogtatott az ajtón. Próbálok eligazodni a gondolataim között, miközben felkapok magamra egy pulcsit, és egy pár vastag zoknit. Halkan osonok ki a szobából, és meg sem állok a konyháig. Friss kávét készítek, s amíg a fekete lére várok, az asztalnál ülve pihentetem a szememet. Már szinte elalszom, mikor egy kéz simít végig a hátamon, ugrom egyet, a szemeimet pedig másodpercek töredéke alatt nyitom ki, azonban hamar megnyugszom, mikor észreveszem, hogy csak Liam az. Hosszú hetek teltek el az összezördülésünk óta, de nem kellett sok nap ahhoz, hogy kibéküljünk.
- Jó reggelt! Nem láttad Niallt? Hamarosan indulunk kell a stúdióba.
Majdnem elszólom magam, aztán eszembe jut, hogy Niall az este szándékosan megkért, ne mondjam el senkinek, hogy az én szobámban aludt. Ha másra nem is, erre az egyre biztosan emlékszem.
- Nem - felelem, majd megkerülöm őt, s miután egy bögrébe kávét töltök, tanulásra hivatkozva magára hagyom.
Kettesével szedem a fokokat, úgy rontok be a szobámba. A szöszi már az ágyon ül, kissé kábán pillant fel rám, aztán elmosolyodik.
- Liam keres téged - mondom egyből, majd felé nyújtom az eddig kezemben szorongatott kávét. Az ijedtségtől teljesen kiment az álom a szememből, majd később iszom, ha szükségem lesz rá.
- Elmondtad neki, hogy itt vagyok? - kissé rémült szemekkel pillant fel rám.
- Nem.
- Nos, úgy tűnik jobb lesz, ha megyek - elmosolyodik, majd feláll, és engem kikerülve az ajtóhoz indul. - Köszönöm - mondja még utoljára, aztán eltűnik az ajtó mögött.
Egy ideig értetlen arccal bámulok utána, aztán kihasználom az alkalmat, hogy a saját kuckómban egyedül lehetek, ezért a szekrényhez lépve ténylegesen felöltözök.
Mikor legközelebb bátorkodom lemenni a földszintre, a fiúk pont menni készülnek.
- Hagytunk neked reggelit - mondja Harry, aztán egy gyors ölelés után, már rohan is a többiek felé. A hátsó ajtón távoznak, ahol egy fekete furgon várja őket, amivel betudnak menni a stúdióba. Többek között ezért is választották ezt az albérletet. A több, mint 5 üres szoba mellett, tökéletesen távozni tudnak a házból, anélkül, hogy bárki észre venné őket, persze csak akkor, ha a management engedélyt ad erre.
Mivel este nemigen volt kedvem vacsorázni, szemvillanás alatt tüntetem el az asztalon árválkodó palacsintákat, aztán neki kezdek a takarításnak. Valaki már előre besegített, ugyanis az asztalon lévő tányérokon és poharakon kívül más nem nagyon jutott a mosogatóba.  Miután mindenhol rendet rakok, a hűtőn lévő órarendemet kezdem el szuggerálni. Szombat lévén pihentetem még a tanulást, kihasználom az alkalmat, és inkább a pincébe vonulok. Borzasztóan örülök, mikor ténylegesen egyedül vagyok itthon. Ilyenkor nem kell zenét hallgatnom ahhoz, hogy elnyomjam a nappaliból leszűrődő nevetést, vagy ne vonná el  figyelmem a  lábdobogás. Kivételesen nem zárom be az ajtót. Villanyt kapcsolok, majd az asztalhoz megyek és összeszedem a szükséges festékeket. Az eddigi lakótársaim mindig azt hitték, hogy egyetlen villanykörte lóg csak a plafonon, én pedig a félhomályban ücsörgök, amíg este nem lesz, ezzel is elütve az időt, hogy ne kelljen egy légtérben lennem velük. Mindig kinevettem őket, mikor valaki beismerte, hogy ezt gondolja rólam, aztán a mosolyom csak szélesedett, amikor vettem a bátorságot és leengedtem őket, hogy körbe nézhessenek. A meglepettség az arcukon mindig megfizethetetlen volt. A kis papírra pillantok, megkeresem a felírt vásznat, a színeket, végül felkapok pár ecsetet is, amiket mind az egyik állvány köré pakolok le. Bár jegyzeteket is készítettem, igyekszem minden egyes részletre emlékezni abból, amit a megrendelő mondott, kevesebb, mint két óra alatt pedig már végzek is a háromnegyedével. Több vizet használok, az utolsó vonásoknál pedig már többször van a kezemben rongy vagy szivacs. Órákig tudok így pepecselgetni, teljesen kizárva ezzel a külvilágot. Ilyenkor őszintén élvezem azt, hogy csend van, hogy egyedül vagyok, mert tényleg nem zavarhat senki és semmi sem. Talán pont ezért történik az, hogy órákig vagy talán napokig eltudnék itt ücsörögni, ha a szervezetemnek nem lenne szüksége olyan dolgokra, mint az evés vagy az alvás.
Óriási szerencsém van, mikor sikerül meghallanom az ajtó csapódást. A festményt úgy ahogy van ott hagyom, szlalomozva kerülöm ki a félig kész szobraimat, s kettesével szedve a fokokat rohanok fel a földszintre. Festéktől maszatos arccal zárom be magam mögött az ajtót, pont időben, ugyanis Zayn és Louis egyszerre lépnek be a helyiségbe.
- Dakota, miért véres a nyakad? - kérdezi Louis, időt sem hagyva a válaszra, már előttem ácsorog. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak megint hülyéskedik. Lerázom a kezeit magamról, és egyenesen a fürdőbe indulok.
- Csak festék, Louis - motyogom neki, aztán ott hagyom őt. 

Sajnálatos módon nincs szerencsém, a tükörben megpillantom Harry és Niall rémült arcát is.

- Mi történt? Tényleg vérzik a nyakad? - fakad ki Harry.

- Nem, ez csak festék - mentegetőzöm, s egy meleg vizes törülközővel elkezdem dörzsölgetni a pirosra kent területet. Niall,nagy levegőt vesz, majd mosolyogva távozik, Harry azonban nem mozdul. Egy ideig ácsorog, aztán beljebb lép, és még az ajtót is becsukja maga után.

- Kérdezhetek valamit? - suttogja, én pedig kezdek megrémülni. Nem tudom mi történhetett, és válaszolni sem merek, ezért csak bólintok. - Lefeküdtetek Niallel? 

- Honnan vetted ezt? - mindössze ennyi jön ki a számon, nem tudom mit válaszolhatnék erre.

- Este láttam bemenni hozzád,  reggel pedig kijönni. Nézd,  nem szeretnék bunkó lenni,  vagy beleütni az orrom olyan dolgokba amikhez semmi közöm,  csak kíváncsi vagyok. Ha nem akarod elmondani,  akkor ne is válaszolj.. - hadarja. 

- Nem feküdtünk le - vágok a szavába,  és elmosolyodom. 

- De együtt vagytok,  nem? 

- Dehogy. Nézd,  nekem Niall nagyon szimpatikus,  és a múlt héten nagyon jól elbeszélgettünk, de nem vagyunk többek barátoknál. 

- Akkor este is csak beszélgettetek? 

- Igen. 

- Ti ezt így hívjátok? 

- Jézusom Harry - hangosan felnevetek, és egy kicsit ő is elmosolyodik. Kikerülöm,  és a konyhába indulok valami ebédet készíteni. Nem hazudtam neki,  tényleg csak beszélgettünk. Niall úgy érezte, szükségem van valakire akinek elmondhatom mi nyomja a szívemet,  miután kissé sokkos állapotban haza estem,  és egy homlokpuszinál nem is történt több. 

Az érzelmeim egyre jobban kezdenek meginogni a barátságunk felől, minél több időt töltünk együtt, minél többet beszélgetünk vagy foglalkozik velem,  a véleményem mindig más és más lesz. Tudom, hogy a közeljövőben az egész feledésbe merül majd, hiszen ő híres, hónapok vagy talán évek kérdése és elfelejt majd. Egy dologban talán mégis biztos vagyok. Azt hiszem szeretem.