09.- rész

Sziasztok! :)

Nem tudom, hányan lehettek még itt, azt hiszem, az ask.fm-es profilomra már kiírtam, hogy nagy valószínűséggel, csak 2 hetente tudom hozni a részeket, ugyanis , csak így fér bele az időmbe, összecsapott munkát pedig nem akarok kiadni a kezeim közül, nem utolsó sorban pedig mostanában eléggé megakadtam, és nagyon ötletem sincs mit is írhatnék. Remélem tetszeni fog ez a rész, attól eltekintve, hogy az előző részt is alig 30-an tekintették meg. Kérlek bennetek, hogy ha tetszik amit csinálok, mondjátok el a véleményeteket, még akár rossz is lehet, legalább tanulhatok a hibáimból. Írjatok kommentet, iratkozzatok fel, vagy akár link cserét is kérhettek. Az iskolához pedig kitartást, hamarosan őszi szünet.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Louis nevetése betölti az egész nappalit. Valami bugyuta műsort nézünk, borzasztóbbnál, borzasztóbb viccekkel. Szinte eltűnök Harry ölelésében, miközben a műsort bámulom, vagy a szoba másik végében telefonáló Niallre pillantgatok, aki szorosan tartja a készüléket a füléhez, míg a másik kezével összevissza mutogat. Talán ideges, még sosem láttam ilyennek. Nem tudom kivel beszélgethet, vagy miről, talán a távozásukat intézi, úgy tűnik kevés sikerrel. Legalább 20 perc is eltelik, mire idegesen megszakítja a vonalat, s miközben úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, levágja magát közénk a kanapéra. Kérdő tekintettel bámulok rá, de ő csak elmosolyodik, már most elkönyvelhetem magamban, hogy nem fogja megosztani velem a kiakadásának okát.
Lassan már szinte elalszom Harry mellkasán, mikor csengetnek. Louis automatikusan felpattan, az álom pedig másodpercek alatt tűnik el a szememből.
- Most azonnal állj meg! - szinte ráüvöltök, mire Harry összerezzen alattam. Bocsánatot kérek tőle, majd felpattanok és Louis után futok. - Tudod, hogy nem nyithatsz ajtót - lihegem, ahogy utolérem.
- Azért vegyél levegőt - nevet rám, a zsebébe nyúl, majd a kezembe nyom néhány bankjegyet, ám még mielőtt bármit is mondhatnék kacsint egyet, aztán visszaballag a fiúkhoz.  Először értetlenül nézek rá, aztán az ajtóhoz megyek, átveszem a pizzákat, s miután szétosztom a kanapén terpeszkedő fiúk között, Louis elé szórom azt a pénzt, amit percekkel ezelőtt nyomott a kezembe.
- Ugye tudod, hogy azt a pizzákra adtam?
- Persze, hogy tudom - válaszolom, majd a számba tömök egy szeletet. Harry nevetve nyúlik el a kanapén, hasán az ő dobozával, miközben megállapítja, hogy ma is hülyék vagyunk.
Mondhatni csendben eszegetünk tovább, csak a tévé és Louis röhögése jelzi, hogy itt vagyunk. Hirtelen egy új zaj forrás üti meg a fülemet. Niall megmozdul, s miután megbizonyosodik, hogy valóban az ő telefonja jelzett, az emeletre siet. Hallom a szobája ajtajának csukódását, megtehetném, hogy utána megyek, megtehetném, hogy hallgatózok, valamiért mégsem mozdulok. Segíteni szeretnék neki, úgy, ahogyan azt ő is tette napokkal ezelőtt. Éppen ezért csak várok, talán arra, hogy lejöjjön, és alkalmam legyen megkérdezni, hogy minden rendben van-e, vagy esetleg várni a csodára, pontosabban arra, hogy képes legyen ő maga megosztani velem, hogy mi bánthatja.
Nem tudom meddig ücsörgök a fiúk társaságában, Niallre várva, de miután több óra is eltelik, feladom. Tanulásra hivatkozom, majd kettesével szedve a fokokat felmászom az emeletre, s meg sem állok a szöszi szobája előtt. Először csak hallgatózom, de nem tudom eldönteni, hogy mit csinál, ezért bekopogok, aztán benyitok. Az ágyon fekszik, a plafont bámulja, a telefonját azonban csak hosszú percek után veszem észre. A sarokban hever, összetörve.
- Minden rendben van? - a hangom félénken cseng.
- Persze - morogja.
- Pedig nem úgy nézel ki - felelem, miközben bátorkodom egy kicsit beljebb lépni a szobába.
- Akkor miért kérdezed? - sosem láttam még ilyennek, ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a mindig boldog és gondtalan Niall tud ilyen is lenni.
- Ne haragudj, csak segíteni szerettem volna - válaszolom kurtán, mit sem törődve a marasztalásával kilépek a szobájából, és átsétálok az enyémbe. Előveszem az első füzetet, ami a kezembe akad, levágom magam az íróasztalomhoz, és tanulni kezdek. Ebben az esetben viszont ez csak annyit jelent, hogy bámulom a sorokat. Képtelen vagyok így tanulni, hiába olvasom el újra és újra a sorokat, nem értem mi van oda írva, a szavakat megértem, de nem tudom mondatokká vagy akár értelmes szöveggé alkotni, ezért csak várok. Nem kell 10 perc sem, és a megérzésem beigazolódik. Halk kopogás hallatszik az ajtóm felől, s mielőtt még eldönthetném, hogy válaszolok-e neki, az ajtó már ki is nyílik, ő pedig belép.
- Bejöhetek? - kérdezi csendesen.
- Már bent vagy - válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
- Ne haragudj rám, nem akartam bunkó lenni - kezdi, nem nézek hátra, de így is tudom, hogy már az ágyamon ül. Eddig sem haragudtam rá, azt pedig nem értem miért nézném bunkónak. Az esetek többségében mindig én vagyok az, akit bunkónak néznek, ő pedig semmi olyat nem csinált, amiért haragudnom kellene rá, vagy bunkónak elkönyvelni.
- Nem haragszom - mondom, miközben megfordulok a széken.
- Az igazság az, hogy utálok itt lenni - az a halvány mosoly, ami eddig az arcomon volt, most eltűnik. Sosem mutatta ki, hogy mennyire nem élvezi azt, hogy itt kell lennie, hogy elakar menni, mindig olyan jól érezte magát. Talán csak azért, hogy ne bántson meg. - Nem olyan értelemben, mint ahogyan azt te gondolod - teszi hozzá gyorsan. - Utálom ezt a bezártságot, hogy nem mehetek sehova, hogy azt kell tennem amit a management mond, mindent.
Észre sem veszem, hogy eddig visszatartottam a levegőt, a bensőmben lévő szorítás, amit eddig észre sem vettem, most megszűnt létezni.
- Hidd el, hogy nagyon szeretnék segíteni, de tudod, hogy nem lehet.
- Mennyi pénzt kértél azért, hogy elviselj bennünket? - egészen más vizekre evez, én pedig nem is tudom mit válaszolhatnék.
- Nem kértem pénzt, egyelőre még nem egyeztünk meg semmiben, másodsorban pedig nem vagytok teher számomra, ezért nem kell elviselnem benneteket - mondom végül.
- Akkor gondolom meglepetésként ér, hogy többet nem kell fizetned azért, hogy itt laksz, ugye? - nem értem mire gondol, hiszen semmi rosszat nem csináltam, nem vehetik el tőlem az albérletet, vagy mégis?
- Niall, miről beszélsz?
- Arról beszélek, hogy többet nem kell lakbért fizetned, ugyanis megvettem neked az egész lakást - olyan higgadtan beszél, hogy először nem is hiszem el. Aztán leesik mit mond, sikerül felfognom a szavait. Először csak ülök, nem tudom mit kellene csinálnom, többször is kérdőre vonom, hogy miért tette ezt, aztán szinte a nyakába ugrok a boldogságtól.

Sokáig fent vagyok, nem érdekel, hogy holnap iskolába kell mennem, nem bírom rávenni magam az alvásra. Az órára pillantok, hajnali 1 van. Tudom, hogy a fiúk tekintettel vannak arra, hogy korán kell kelnem, ezért, ha még nem is alszanak, akkor biztosan a szobájukban vannak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, s kitárom a szekrényem ajtaját. Kiveszek egy fekete nadrágot, és felveszem az első felsőt, ami a kezembe akad. Halkan lépek ki a folyosóra, és meg sem állok a harmadik szoba előtt. Az ajtó alól nem szűrődik ki semmilyen fény, mégis bekopogok, aztán szó nélkül belépek. Bent sötét van, megpróbálok úgy elbotorkálni az ágyáig, hogy ne törjem ki a nyakam. Az éjjeliszekrényen lévő kislámpát felkapcsolom, de amikor ismét az ágyra pillantok, értetlenül bámul rám. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne sikítsam el magam, ő pedig nagyon jól szórakozik ezen.
- Mi a baj? - ülőhelyzetbe tornázza magát, miközben még mindig hunyorog.
- Nem tudok aludni - vallom be, s nagy örömömre ő is ezt mondja. - Öltözz fel, 10 perc múlva találkozunk a konyhában - mondom. Mielőtt még bármit is kérdezhetne magára hagyom, hogy amíg elkészüljön megvárhassam a konyhában. A földszinten még felkapom az egyik bakancsom, a fogasról pedig leakasztom mindkettőnk kabátját, amiket a mellettem lévő székre teszek le.
Az utolsó csepp teát iszom ki a bögréből, mikor megjelenik. Vigyorogva nyújtom át a kabátját, s miután mindketten felöltöztünk, megfogom a kezét és húzni kezdem. Rengeteg kérdést tesz fel, nem érti mi történik, addig nem is marad csendben, amíg meg nem érti, hogy valójában mit is szeretnék. A kulcsot elfordítom a hátsó ajtó zárjában, majd kitárom azt, s miután őt kitoltam magam előtt, én is kilépek, a kis, elhagyatott zsákutcába. Kívülről zárom vissza az ajtót, majd ismét megragadom a kezét, és megint húzni kezdem. Imádom, hogy ilyenkor eltűnik az a forgalom és tömeg, amit napközben látok, ilyenkor senki sem jár erre.
- Dakota, miért hoztál ide? - kérdezi, amikor elérjük az első parkot.
- Ez a legkevesebb, amit tenni tudok érted, ez az a szabadság, amit jelenleg adhatok - felelem, ő pedig nem kérdez többet, csak finoman magához húz, én pedig elveszek az ölelésében.