2016. december 12., hétfő

13.- rész


Sziasztok! :)
Először is bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik még itt vannak. Sajnálom, hogy eltűntem majdnem 1 hónapra, kicsit nehéz most nekem  valamiért az írás. Mikor időm lenne, akkor kedvem vagy éppen ötletem nincs, vagy fordítva. Most mégis itt vagyok, nem akarom feladni. Ugyanakkor bocsánatot szeretnék kérni azért is, mert ez a rész elmondhatatlanul pocsék lett. Teljesen visszatükrözi az erőlködésem és ez zavar. A héten viszont itthon leszek, és megpróbálok előre megírni pár részt.
Ha még itt vagytok valamilyen formában adjatok magatokról jelet. :)
Kitartást a sulihoz, nemsokára téli szünet, és ne felejtsétek a legfontosabbat #ProudofLouis <3 
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

A kezdeti szorongása egyre jobban kezd elmúlni, élvezem, ahogy feloldódik a társaságomban. Mikor beléptem a szobájába és helyet foglaltam az ágya szélén, ő a másik sarokba kuporodott le, nem nagyon beszélt, és nem is nézett a szemembe. Most pedig itt ül mellettem és mosolyog. A levelet, amin egész délelőtt dolgoztam nem adtam neki oda, úgy döntöttem, hogy elteszem, ha van rá lehetőségem, hogy személyesen is beszéljek vele. Először nagyon meglepett, hogy itthon találtam, ha nem ilyen helyzetben lennénk, biztosan megmondtam volna neki a véleményemet a lógásáról.
Elmondtam, hogy nem szándékosan akartam megbántani. Borzasztóan bántott, ahogy aznap viselkedtem vele, s miután bulizni ment nem tudtam mit tehetnék. Inni kezdtem, és mire magamhoz tértem, már a pincében álltam és egy gipszből készült ló fejet bámultam. Aztán Dakota rám talált és ordibálni kezdett, esélyt sem adott arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Miután elrohant, először a szobámba mentem, később pedig már nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, hogy levegőre van szükségem. Nem érdekelt a Modest, nem érdekeltek a hülye szabályok, csak szabadulni akartam. Nem tudtam merre megyek, nem érdekelt semmi sem. Végül nem jutottam messzire, és ezt a térdemnek köszönhettem. Mikor visszaértem, nem sokkal később hallottam, hogy Dakota is haza jött, szerettem volna átmenni hozzá és megbeszélni a dolgokat, valamiért mégsem tettem, így is eleget bántottam aznap. Egyedül az a gondolat nyugtatott meg, hogy haza jött, azt már csak remélni tudtam, hogy semmi baj sem történt, főleg nem vele.
Ámulattal nézem ahogy elterülve fekszik mellettem, egy párnát a hasához szorít és nevet,már nem is tudom mit mondtam neki, amitől ennyire jó kedve lett.
- Akkor rendben vagyunk? - a hangom bátortalanul cseng.
- Igen, de nem szeretném, ha máskor is csinálnál ilyet - az eddigi vidámság, ami az arcán volt, hamar eltűnik, s helyette ismét az a komoly lány jelenik meg, akivel napok óta minden nap összefutok a házban. Némán bólintok, ám még mielőtt úgy döntenék, hogy hagyom pihenni, kitárom felé a karom, s miután az ölembe mászik, szorosan magamhoz ölelem.
- Mit szólnál hozzá, ha eljöhetnél velünk a stúdióba, ha már nem mentél ma iskolába? - a hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, és mondhatni olyan izgatott leszek, mint egy óvodás.
- Ami azt illeti, voltam iskolában, a második órám után jöttem haza.
- Megragadtad a lényeget - felnevetek az értetlen arckifejezését látva. - Azt kérdeztem, eljössz-e velünk stúdiózni.
- Nekem ez ilyen magán dolognak tűnik - megszakítja a szemkontaktust, és inkább a zokniját kezdi figyelni, mintha az sokkal fontosabb lenne annál, amit én szeretnék. Utálom, hogy ennyire bizonytalan.
- Ha magán dolog lenne, nem hívnálak. A fiúk is  nagyon szeretnek téged, biztosan nem zavarnál, mielőtt még ezt a kifogást is felvetnéd. Fél óra múlva jön értünk a kocsi, ha úgy döntesz, hogy eljössz velünk akkor 20 perc múlva lent találkozunk - olyan gyorsan beszélek, ahogy csak tudok, mégis megpróbálok érthető maradni, és nem utolsó sorban arra is figyelek, hogy előbb eltűnjek a szeme elől, minthogy tiltakozhasson.
A telefonomra pillantva megerősítem a tényt, hogy valóban fél óra van még indulásig, ezért a konyhába sietek, hiszen a stúdióban töltött idők nem 2 perces munkálatok, és úgy tűnik ezt a fiúk is tudják.
Lehuppanok az egyik üres székre, és elmarok egy hatalmas szendvicset az asztal közepéről.
- Ha minden igaz Dakota is jön - mondom, majd beleharapok a szendvicsembe, hogy időt nyerjek, mielőtt a fiúk bombázni kezdenek a kérdéseikkel.
- Szóval akkor kibékültetek? - kérdezi elsőnek Zayn, én pedig bólintok, és egy újabbat harapok, csakhogy ne kelljen megszólalnom. - És hogy érted azt, hogy eljön velünk?
- Úgy értem, hogy elhívtam. Nem akarom, hogy itthon legyen egyedül, amikor elvihetjük akár magunkkal is.
- Felőlünk rendben - Liam és Zayn egyszerre szólalnak meg, és már most tudom, hogy Dakota jól fogja érezni magát.

A kanapén kuporog Harry és Liam között, még azt a szendvicset szorongatja az ujjai közt, amit indulás előtt nyomtam a kezébe. Hatalmas üvegfal választ el tőle, én pedig megpróbálok inkább Julianra és a fejemen lévő fülhallgatóra koncentrálni. Behunyom a szemem,és átadom magam a zenének, azonban úgy látszik sikertelenül. Julian még legalább kétszer elénekelteti velem a dalt, több verzióban is, mikor végre úgy dönt, hogy helyet foglalhatok a mögötte lévő kanapén.
Lepacsizok Liammel, miközben helyet cserélünk, felkapok egy üveg ásványvizet a kis asztalról, végül pedig helyet foglalok Zayn mellett.
- Úgy tűnik hiába való volt a reggeli ébresztőm - Harry suttogása csapja meg a fülemet.
- Megspóroltál volna nekem egy reggeli morgolódást, az biztos - olyan csendesen beszél, hogy szinte alig hallom.
- Akkor miért mentél el? - Harry kérdéseitől majdnem félre nyelem a vizemet, és mondhatni féltékeny is leszek kicsit, amíg eszembe nem jutnak a reggel történtek. Mikor a reggelinél Zayn megemlítette, hogy Dakota még mindig nem jött le, s miután megállapítottuk, hogy elfog késni, egyedül Harry állt fel, hogy megnézze minden rendben van-e. Legalább 10 perc elteltével Dakota szitkozódva rohant el mellettünk, felkapta a kávéját, s miután belebújt a cipőjébe és a kabátjába, már csak a hangos ajtócsapódásból tudtuk, hogy elment itthonról.
- Nem gondoltam volna, hogy annyira fáradt leszek, hogy lógásra vetemedjek - a kuncogása annyira aranyos, hogy kiráz tőle a hideg.
- És egyébként jól érzed itt magad?
- Igen, elképesztőek vagytok - bár nem hozzám beszél, akaratlanul is mosoly szökik az arcomra. Elmondhatatlanul boldogít az, mikor valami olyat sikerül csinálnom, amitől jól érzi magát. Talán egy nap, mikor lesz elég bátorságom, hogy egy kicsit másként közeledjek felé, még akár valami jó dolog is történhet közöttünk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha a management úgy dönt, vége a csapatépítésnek és újra szabadok lehetünk. Vajon fogunk-e még találkozni, vagy tartjuk majd a kapcsolatot? Hiszen, a tény, hogy már nem fogunk egy lakásban élni nem változtathat semmin, azt leszámítva, hogy ő iskolába jár, és csak kéthetente dolgozik, nekünk ott lesznek a koncertek, a folyamatos turnék, ami mondhatni hiányzik, ugyanakkor mégsem akarok megválni a jelenlegi helyzettől. Még valamennyire élvezem is ezt a különös bezártságot.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél tehetséges semmiben sem - a mondat véletlenül  csúszik ki a számon, de mégsem bánom. Sokat sejtő pillantással nézek rá, az ő arca pedig egy fehérebb árnyalatot ölt.
- Úgy érzem ez egy olyan dolog, amibe engem még nem avatott be senki sem.
- Sajnálom Harry, de ez a mi titkunk - sietek Dakota segítségére, hogy legalább valamennyire menteni tudjam a menthetőt. Elgondolkozom azon, hogy ő mennyire tudhatja magáról azt, hogy mennyire tehetséges, bámulatos, vagy akár gyönyörű?
Julian hangja zökkent ki a gondolatmenetemből, ami egyre jobban magába szippant, miközben egyre nagyobb pánikot kelt bennem. Elsőnek pattanok fel, s miután elköszönök tőle, elsőként hagyom el a stúdiót. Akár egy zombi úgy vonszolom el magam a kocsiig, de bármennyire is szeretnék most egyedül lenni, ezzel még várnom kell. Ismét fel kell öltenem a már jól ismert maszkot, amivel elrejthetem talán a legnagyobb titkomat, azt, hogy beleszerettem Dakotába. Nem akarom, hogy ő vagy a fiúk ezt tudják, még nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése