06.- rész

Sziasztok! :)
Először is bocsánatot szeretnék kérni, abban a hitben voltam, hogy a rész már teljesen készen van, arra várva, hogy megosszam veletek, de szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy legalább a fele még vissza van. Másodsorban megszeretném köszönni azt a sok visszajelzést, amit az előző résznél kaptam, hihetetlen mennyire jól esett, nem találok szavakat, köszönöm szépen! <3
Magáról a részről pedig nem mondanék semmit, csak a szokásosat, borzasztóan rövidnek találom.
Remélem mindenki egyben túlélte az első hetet, a továbbiakhoz pedig kitartást!
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

- Jobban érzed magad? - kedvesen szól hozzám, annak ellenére, hogy én nem voltam az velük az elmúlt órákban.
- Fogjuk rá - motyogom az orrom alatt, s megemberelem magam, beljebb lépek, de a hűtőig már nem jutok el. Megfogja a karom, és az asztalhoz vezet.
- Kicsit sápadtnak tűnsz, majd én csinálok vacsorát - válaszolja a fel nem tett kérdésemre, miközben egy pohár baracklevet tesz le elém. Minden mozdulatát figyelemmel követem. Gondosan felszeleteli a paradicsomot, kisebb darabokra csipkedi a saláta leveleket, répát reszel, a serpenyőbe teszi a csirkemellet. Ha nem mondtam volna el napokkal ezelőtt, hogy salátafüggő vagyok, most egy külső szemlélő szemszögéből úgy tűnne, mintha a háziállatainak készítene vacsorát.
- Niall miért vagy ennyire kedves velem? - csupán ez az egyetlen, ami kijön a számon.
- Miért, milyennek kellene lennem? - felvont szemöldökkel fordul felém, miközben egy tálba pakolja a zöldségeket, és öntetet önt rá.
- Nem tudom, ha kiborulok és kinyitom a számat, akkor az emberek általában elkönyvelnek egy bunkó, antiszociális seggfejnek.
- Mi nem tartunk bunkó, antiszociális seggfejnek, legalábbis én biztosan nem, és a nyakamat tenném rá, hogy a többiek sem - a mosolyában van valami ami megfog, egy különös érzés költözik belém, amit nem tudok hova tenni, mindenesetre nagyon jól esik a mellett, hogy a tegnapi viselkedésem után is képes szóba állni velem.
- Inkább csak be kellene fognom a számat - motyogom az orrom alatt, majd elveszem a felém nyújtott tálat, s a számba nyomok egy kisebb adagot a salátából, amivel egy kis időt nyerhetek magamnak.
- Szerintem pedig Liam hajlandó megbocsájtani neked, ha megígéred, hogy nem hozod ránk többé a frászt. Tudod, nem csak ő féltett téged tegnap este.
Először nem értem miről beszél, percekig bámulok magam elé, amíg próbálom kitalálni, miért okozott nekik ekkora pánikot az, hogy elmentem itthonról. Aztán leesik, nem aludtam itthon, és erről nem szóltam nekik.
- Úristen, teljesen elfelejtettem! - ha nem fájna a fejem, most biztosan a homlokomra csapnék. - Amikor haza indultam, egy srác leöntötte a ruhámat, aztán felajánlotta, hogy hazahoz, de én elaludtam a kocsijában, ezért az éjszakát nála töltöttem. Nem akartam kimaradni éjszakára, de szerencsétlennek nem mondtam meg a címem, ezért nem tudott mit csinálni - annyira hadarok, talán nem is biztos, hogy érti miről is beszélek. Kezét a hátamra simítja, látom az arcán, hogy próbál nem vigyorogni, de a mosolya mégis ott bujkál az arcán.
- Nos örülök, hogy nem az utcán töltötted az éjszakát, viszont remélem megkímélsz a részletektől, nem érzem szükségét további magyarázkodásokra - csaknem félre nyelek, mikor a szavai elérnek az agyamig, s miután ismét levegőhöz jutok, újra magyarázkodni kezdek. Tudtam, hogy félre érti.
- Nem feküdtem le vele, legalábbis nem hiszem - most már nekem is sikerül elmosolyodnom, és érzem, hogy ezt egy ideig hallgatni fogom még felőle. Kisebb szócsatába keveredek vele, tudom, hogy direkt csinálja velem, de valamiért jól esik, és, ha jobban belegondolok örülök is neki, hogy ennyi idő után már őt is közelebb érezhetem magamhoz.
A nevetésem azonban mégis hamar eltűnik, mikor Liam is megjelenik a konyhában. A jókedvem hamar elmúlik, elmegy az étvágyam, és talán még egy kicsit hányingerem is lesz. Mindig is rosszul kezeltem a konfliktusokat, inkább menekültem, minthogy megbirkóztam volna velük. Éppen ezért történik az, hogy most sem szólok semmit, tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem, amiért olyan durván válaszoltam neki, de a szavak a torkomra fagynak. Nem nézek rá, a tekintete pedig lyukat éget a hátamba, a közérzetem pedig csak akkor lesz jobb, mikor ismét kettesben maradok Niallel.
- Hé, minden rendben? - hirtelen kapom fel a fejem, a kérdése meglep.
- Igen, persze - felelem, és talán egy mosolyhoz nem hasonlítható grimaszt is eleresztek.
- Kérdezhetek pár dolgot? Nem akarok tolakodó lenni, csak úgy érzem, hogy ha már idekényszerültünk, és semmi kedvünkre valót nem csinálhatunk, legalább segíts lekötni a felesleges energiáim - mintha idegesnek látnám, mikor felteszi ezt a kérdést. A körmét kezdi rágni, és úgy magyarázkodik, mint akit most kaptak rajt valami borzalmas dolgon.
- Miért ne kérdezhetnél? Viszont ne kérdd, hogy meséljek magamról, mert ebben borzalmas vagyok, sosem tudom, hogy ilyenkor mire kíváncsiak az emberek, és azt sem, hogy mit mondhatnék magamról - felelem, mire végre látszólag megnyugszik és felnevet. Felhúzom a lábaim, egészen kicsire kuporodom össze a széken, miközben lélekben felkészülök a legrosszabbra, annak ellenére, hogy mindössze néhány ártatlan kérdésre kell választ adnom.
Percekkel később sikerül megnyugodnom, s annak ellenére, hogy sok dolgot igyekszem magamban tartani, talán ugyanannyit is árulok el neki.
- Milyen szakon vagy? - érkezik a következő kérdés.
- Művészeti ágon indultam el, de jobban járok, ha ezen kívül többet nem árulok el, az emberek ilyenkor faggatni kezdenek, és furábbnál furább dolgokat kérnek tőlem.
- Szóval akkor ez egy örök rejtély marad?
- Egyelőre biztosan, amúgy az ilyesmi dolgaimat itthon tartom, de teljesen biztos vagyok abban, hogy előletek tökéletesen sikerült elrejtenem mindent - felelem büszkén, egészen szórakoztatónak találom a felháborodását, de a nyakamat tenném rá, hogy több színészkedést visz ebbe az egészbe, mint valós felháborodást. - A megoldás a részletekben rejlik - teszem hozzá, hátha ezzel megnyugszik, több segítséget azonban nem tudok adni neki, és úgy tűnik nem is érdekli már annyira a dolog, vagy csak annyiban hagyja, mert feltesz egy újabb kérdést, aminek már semmi köze sincs a szakmámhoz.
- Javíts ki, ha tévedek, de én eddig abban a hitben éltem, hogy a művészek a külsejükkel hívják fel magukra a figyelmet, rajtad azonban semmilyen tetoválást, vagy piercinget nem láttam még és a hajad sincs valami egészen szokatlan színre festve.
- Tudod, ha iskolába jársz, nem igazán van időd dolgozni, és ha albérletben laksz, nemigazán marad pénzed hajfestegetésre és tetoválásokra - válaszolom.
Egészen jól érzem magam a társaságában, de az én életemben nem igazán jut hely a boldogságnak, és ezt jelen esetben a csengő hangja bizonyítja be. Átveszem a csomagot, amiről időközben meg is feledkeztem, majd visszasietek a konyhába.
- Ne haragudj Niall, de hív a kötelesség - tördelni kezdem az ujjaim, miközben az arcát fürkészem.
- Mik azok? - bök a csomag felé.
- Drótok.
- Ez is ahhoz tartozik, amiről nem tudhatok? - kérdezi, de még mielőtt válaszolhatnék neki, már a doboz körül legyeskedik, kicsomagolja azt, majd hümmögve szemügyre veszi a csomag tartalmát.
- Igen - felnevetek. - De megígérem neked, hogy ha elég bátorságom lesz hozzá, beavatlak.
- Remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - az arca hirtelen válik komollyá.
- Tudom, és köszönöm - mosolyodom el, a következő pillanatban pedig nem tudom mi történik, nem tudom, hogy miért csinálom ezt, de már ott állok előtte, egészen közel hozzá, és ez pont elég ahhoz, hogy a karjait körém fonva húzzon magához.
Elmondani sem tudom mennyire jól esik az ölelése, és talán a közelsége is. A tenyere megnyugtatóan simít végig a hátamon, és lehet csak képzelődöm, de mintha egy puszit is adna a hajamba.
- Semmit sem kell megköszönnöd - feleli, mikor elenged, a hűtőhöz lép, kivesz egy üveg ásvány vizet, ezek után pedig, mint aki jól végezte dolgát magamra hagy. Felfogni sem tudom, hogy jelen pillanatban mit érzek, kissé bódult állapotban, valószínűleg kipirulva halászom elő a nadrágom zsebéből az aprócska kulcsot, majd az asztalon lévő dobozt felkapva, a pinceajtóhoz sétálok. A dobozt a sarokba teszem le, én pedig az asztalhoz ülve veszem szemügyre, mit alkottam a héten. Az érzéseim teljesen bizonytalanok, és a józan ész is úgy tűnik magamra hagy. A tudat, hogy képes voltam megnyílni egy idegen ember előtt, még akkor is, ha csak teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk, boldoggá tesz. Mintha egy nagy terhet vettek volna le a vállamról.
Visszamegyek, és az ajtót belülről zárom be, kizárva innen a fiúkat, és bezárva magam a kis titkommal. Kissé bizonytalannak érzem magam néhány dologban, egyet azonban mostanra már biztosan tudok. Bocsánatot kell kérnem Liamtől.